„Jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Joga van egy ügyvéddel beszélni. Ha nem tud ügyvédet fogadni, az állam fog kijelölni egyet önnek.” Azt hiszem már mindnyájan találkoztunk ezzel a monológgal különféle bűnügyi filmekben vagy sorozatokban. De ha mindenki ismeri, miért kell minden letartóztatáskor elmondania a rendőröknek?
A történet 1963. márciusában kezdődött, amikor Phoenixben a hazafele tartó Louis Ann Jamesont egy férfi megtámadta és megerőszakolta. A rendőrök szemtanúk segítségével végül egy Ernesto Miranda nevű mexikóit tartóztattak le, aki egy kihallgatás folyamán beismerte tettét. A per során mégis visszavonta vallomását, és ügyvédje is arra kérte a bíróságot, hogy ne vegyék azt figyelembe. Miranda jogi képviselője azonban hiába hivatkozott a férfi fáradtságára, vagy arra, hogy fenyegetéssel vették rá a vallomástételre, mivel a jegyzőkönyvben az szerepelt, hogy szabad akaratából ismerte be tettét, a bíróság elutasította a kérelmet. Mirandát végül az esküdtszék bűnösnek találta emberrablás és nemi erőszak vádjában, és 20 évtől 30 évig terjedő szabadságvesztésre ítélték.
Miután az arizonai legfőbb bírói testület elutasította a fellebbezést, az ügy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága elé került. A kilenc fős testület 1966. júniusában hatályon kívül helyezte a korábbi ítéletet azzal az indoklással, hogy a rendőrség nem tájékoztatta a férfit a jogairól annak őrizetbe vételekor. A Bíróság kimondta, hogy az USA alkotmányának ötödik kiegészítése korlátozza az ügyészeket abban, hogy a rendőrségi őrizetben lévő kihallgatás során tett vallomásokat felhasználják, kivéve, ha bizonyítani tudják, hogy a személyt tájékoztatták jogairól.
Ezt követően foglalták jogszabályba a híres szöveg kötelező ismertetését, amelyet eleinte kis lapokról olvastak fel a rendőrök. Mind az ítélet, mind az azt követő jogszabály nagy felháborodást keltett, ugyanis sokan féltek, hogy ez jelentős mértékben megnehezíti a nyomozó hatóságok bűnfelderítését.
A „Miranda-figyelmeztetések” fogalma gyorsan elterjedt az amerikai rendfenntartó szerveknél, akik a gyakorlatot „mirandizálásnak” nevezték. Mivel általában meg kell kérdezni a gyanúsítottakat, hogy megértették-e jogaikat, a bíróságok azt is kimondták, hogy a „Miranda-jogokról” való későbbi lemondásnak tudatosnak és önkéntesnek kell lennie.
Miután az eredeti eljárást megszüntették ellene, Mirandát 1967-ben újból bíróság elé állították. Az ügyészség ezúttal a beismerő vallomás helyett más bizonyítékokat mutatott be, és tanúkat idézett meg. A férfit ezután ismét börtönbüntetésre ítélték, de 1972-ben feltételesen szabadlábra helyezték. Végül 1976-ban halt meg, miután egy bárban folytatott vita során halálra késelték. A sors pikantériája, hogy a gyanúsított „Miranda jogával” élve nem tett vallomást, és bizonyítékok hiányában nem is tudtak ellene vádat emelni.
