Még februárban telefonon beszélgettem egy afrikai barátommal, aki szemrehányóan megjegyezte, hogy míg Európa lakosságának nagy része azonnal felmordult az Ukrajnában zajló háború kitörésének hallatán a palesztin-izraeli konfliktusról alig veszünk tudomást. A szemrehányást részben jogtalannak éreztem. Egyrészt az orosz-ukrán háború közvetlenül a szomszédunkban zajlik, ténylegesen érezzük a jelenlétét és civilként is tudunk fizikai segítséget nyújtani. Másrészt a közel-keleti konfliktussal kapcsolatos hírek is eljutnak hozzánk, amiket el is olvasunk. Azt viszont be kellett látnom, hogy a konfliktus kezdeti okaival kapcsolatos tudásom hiányos volt, így ennek kutattam utána.
Az izraeli-palesztin konfliktus kezdetét egyesek egészen Ábrahám két fiáig, Izmaelig (arabok elődjéig) és Izsákig (zsidók ősapjáig) vezetik vissza. Igaz, hogy a zsidók és az arabok Palesztina megszerzésére támasztott igényei mélyen gyökereznek, a területért való igazi viaskodás az első világháború kitörésével kezdődött.
A „zsidó” eredetileg júdeait jelent, azonban a zsidók nagy része nem is Palesztinában élt, hanem szétszóródott és beolvadt különböző országok társadalmába. Ennek ellenére (saját ország, nyelv és állam nélkül) identitásukat megőrizték hitük és szokásaik gyakorlásában. A 18. században a legtöbb zsidó a cári Oroszországban és a Habsburgok birodalmának különböző részein élt. Mikor felütötte a fejét a nacionalizmus Kelet-Európában a politikai cionizmus eszméje is napvilágot látott. A hit, ami szerint a zsidóknak nemzetet kell alkotniuk (cionizmus) nem volt újkeletű, azonban az, hogy zsidó nemzetnek az őseik földjén, az ősi palesztinai államban kell újjászületnie (politikai cionizmus) forradalmi gondolat volt. Ez az friss, hirtelen lelkesedésben égő irányzat hamar kialudt volna, ha a Bécsben élő, magyar származású jogász és író, Theodor Herzl nem áll ki teljes vállszélességgel a politikai cionizmus mellett a Der Judenstaat (Zsidó Állam) című munkájával.
Az 1905-ös orosz forradalom után kezdődött meg az oroszországi zsidók nagyarányú kivándorlása, sokan Palesztinában telepedtek le, és keményen dolgoztak, hogy megteremtsék az élethez szükséges legalapvetőbb feltételeket. Az arabokat, a körükben is terjedő nacionalizmus miatt, elfogta a félelem, hogy ki fogják szorítani őket lakhelyükről.
Az első világháború után a brit Egyiptomi Expedíciós Erő és Fejszál arab hadserege közösen tartotta megszállás alatt a leendő Palesztina területét. Sir Herbert Samuel, Palesztina első brit polgári kormányzója igyekezett méltányosan, mindkét oldalnak kedvezni. A zsidók és arabok közötti ellentétek elsimulni látszottak, azonban hamarosan mindkét oldal szélsőséges nacionalista követelései beárnyékolták a békét.
A Siratófal, a második jeruzsálemi templom maradványa, a zsidó vallás követői számára fontos helyszín. A fal részben elhatárolja a Templom hegyet, ahol a muzulmánok számára jelentőséggel bíró Szikla-mecset és al-Aksza-mecset áll. 1928-ban zsidó hívők néhány ülőpadot helyeztek el a Siratófal közelében, erre a muzulmánok átjáró utat létesítettek, hogy elriasszák az imádkozni vágyó zsidókat. A konfliktus az elkövetkező években, Siratófal incidens néven kisebb polgárháborúvá fajult.
A helyzetet még inkább elmérgesedett, mikor a hitleri Németországból menekülő zsidók tömegesen érkeztek Palesztinába, hiszen a sűrűn lakott európai országok nem fogadták be őket. Ekkor az arabok joggal kezdhettek félni, hogy hamarosan ők válnak kisebbséggé a területen. Félelmüket felháborodás követte. A kiéleződő konfliktust a britek 1939-ben béketárgyalások keretein belül akarták megoldani. Kijelentették, hogy tíz év múlva Palesztina független lesz és 1944-ig a zsidó bevándorlók számát évi 15000 főre korlátozzák. A béketárgyalást, megint csak jogosan, a zsidók felháborodása követte, hiszen a britek nem álltak ki mellettük a hazájuk megteremtésében. A zsidókra Európában halál várt és a kiút kapuja, Palesztina is bezárult előttük.
A még mindig megoldatlan problémára az ENSZ Palesztinai Különbizottsága 1947-ben felosztási tervvel rukkolt elő. Ez a terv a felek számára nem volt elfogadható. A zsidók és arabok egymás elleni terrortámadásainak száma hirtelen megugrott. A britek kivonultak a térségből. 1948. május 14-én kikiáltották Izrael Állam létrejöttét. A béke reménye ekkor már rég kialudt. Másnap öt arab ország hadserege indult Palesztinába, hogy harcoljon az új állammal. Az első évtizedekben háborúk sora követte egymást, a béke megteremtésére irányuló minden kezdeményezés kudarcba fulladt.
Telik az idő, jönnek mennek a generációk, de a konfliktus nem szűnik meg. Azon gondolkoztam el, hol bukott el a konfliktus békés megoldása. Nem jöttem rá, és ez annyira zavart, hogy csináltam egy kisebb közvéleménykutatást. A kérdésemre azonban nem kaptam választ, mert azok alapján ez egyáltalán nem egyértelmű úgy, mint ahogy a konfliktus kirobbanása sem volt az.
