1949. december 20-án az Országgyűlés megszavazta Budapest főváros területének új megállapításáról szóló 1949. évi XXVI. törvényt, amelynek értelmében 1950. január 1-jével létrejött a mai határok között ismert Nagy-Budapest. A főváros területe 207 négyzetkilométerről 525,5 négyzetkilométerre nőtt, lakossága pedig több mint 500 ezer fővel gyarapodott.
A bővítés szükségessége és lehetősége – csak úgy mint a Monarchia másik fővárosában, a már 1890-ben létrejött Nagy-Bécsben – már az első világháború előtt megszületett. 1906-ban a hivatalba lépő főpolgármester, Bárczy István így fogalmazott: „Foglalkozni kell a főváros körül fekvő községek közigazgatási csatolásának kérdésével is.”. Harrer Ferenc, Bárczy megbízásából, 1908-ban publikálta Nagy-Budapest című dolgozatát az akkor induló Városi Szemlében. Ez a tervezet bár a háborúval lekerült a napirendről, a későbbi terveknek kiindulópontot és iránymutatást jelentett.
De tulajdonképpen miért is volt szükség a főváros körüli terület átfogóbb közigazgatási szabályozására és a fővárossal való kapcsolatának rendezésére? A választ már a háború előtt egyértelműen megfigyelhető tendencia nyújtja, amely a várostudományi kutatások középpontjában áll. A nagyvárosok körül kialakuló elővárosok – általuk okozott problémák, nehézségek, mint ahogy az általuk adott lehetőségek is – világjelenségnek tekinthetők, de természetesen a budapesti agglomerációnak is számos egyedi körülménye adódott.
A két világháború között tanulmányok sorozata, szakírók különféle kutatásai, statisztikák és azok elemzései világítottak rá a kialakult helyzetre, annak megoldási javaslataival együtt. Budapest helyzete azért is volt különleges, mivel – például Béccsel ellentétben – a városnak még mindig jelentős nagyságú beépítetlen területe volt, amely azt eredményezte, hogy az elővárosi övezetet egy lakatlan sáv választotta el a város belső területeitől, amelyhez így nem tudott közvetlenül szervesen kapcsolódni (ezt már Palóczi Antal építész-urbanista 1902-ben megírta az Építészeti Szemlében). Ezért is vita tárgyát képezte, az a kérdés, hogy vajon az elővárosokat saját gazdasági erejük tette vonzó célponttá a betelepülőknek, vagy csak a főváros közelsége miatt növekedett meg jelentősen a népességszám, amely a fővároshoz képest is gyorsabban gyarapodott – Kis-Budapest lakossága 1920 és 1930 között 78 ezer fővel emelkedett, az agglomerációé 135 ezerrel. A szakirodalom részletesen felsorolja azokat az általános okokat, melyek a külterjes települést okozták: a környék olcsóbb telekárai, az enyhébb és kevéssé ellenőrzött építkezési szabályok, könnyebb megélhetés és kisebb közterhek. Ezen kívül a jelenkorban is felmerülő lélektani tényezők is felmerültek – több napfény, tisztább levegő, valamilyen szinten fennmaradhatott a vidéki életmód lehetősége. A problémák közül néhány konkrétat említve: a jelentős és szabályozatlan népességszámnövekedéssel megjelentek a közbiztonsági problémák, melyet megfelelő hatósági szervezetrendszer hiányában helyi szinten nem tudtak megnyugtatóan kezelni, a környező települések lakóinak a vármegyeközpontokba kellett elutazni ügyintézésekhez, egyes cégek gyárai bár az agglomerációban helyezkedtek el, az üzemeltető fővárosi volta miatt a közterheket Budapestnek fizette. Bár sok vita övezte, egyértelművé vált, hogy szükséges a főváros további dinamikus fejlődéséhez ezen területek becsatolása.
A belügyminiszter felszólítására Szendy Károly polgármester 1942-ben nyújtotta be „Tanulmány Nagy-Budapestről, megalkotásának előfeltételeiről és lehetőségeiről” című memorandumát. A tanulmányt Magyary Zoltán által vezetett Magyar Közigazgatástudományi Intézet 1938-ban végrehajtott részletes városkörnyék-vizsgálata alapozta meg, így ennek köszönhetően létrejött egy rendkívül alapos, számos aspektust rendezni kívánó, tudományosan elkészített tervezet. Magyary-Szendy-féle elképzelést döntően igazgatásszervezési logika határozta meg, a közigazgatás leggazdaságosabban és leghatékonyabban megvalósítható adminisztratív és szolgáltatásszervező funkcióira koncentrált. Részletes javaslatokat tartalmazott a kerületi beosztására nézve – a kerületeken belül elöljárósági kirendeltségek kialakítását javasolta, akikkel például a polgármester megoszthatta volna intézkedési jogát. A terv gyakorlati kidolgozásával a kormány csak 1944-ben bízta meg a fővárost, ez pedig a háborús események következtében nem tudott elkezdődni. Azonban az elképzelés jelentőségét mutatja, hogy csupán néhány területi változtatással tulajdonképpen ez valósult meg 1950-ben.
A második világháborút követően a tervezés 1945 tavaszán a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (továbbiakban: FKT) műhelyében kezdődött meg Fischer József, Harrer Ferenc és Granasztói Pál irányításával, amely 1948 nyarára, Preisich Gábor vezetésével be is fejeződött (már az Építéstudományi és Tervező Intézet égisze alatt). Az FKT szerepe a bővítésben már a háború előtt elkezdődött, a városrendezésről és az építésügyről szóló 1937. évi VI. törvénycikk kiterjesztette a tanács hatáskörét a tágabb agglomerációra is, amely építésügyi és városrendezési szempontból megteremtette az egységet. Ekkor is megjelentek már korábban alkalmazott fogalmak – Nagy-Budapest, Budapest-környék (amely 1946-ra már Visegrádtól és Kisoroszitól, Százhalombattáig és Taksonyig tartott 91 települést magába foglalva) és Budapest-vidék. 1948 nyarán elkészült általános rendezési terv, az ÁRT, melyek után az események túlságosan felgyorsultak. A hatalomra kerülő Magyar Dolgozók Pártja valószínűleg politikai indíttatásból, az ÁRT létrejöttétől számított egy éven belül, 1949. április 5-én már a fővároshoz csatolandó települések listáját kérte Preisich Gábortól, amely így állt össze: a 7 megyei város: Budafok, Csepel, Kispest, Pesterzsébet, Pestszentlőrinc, Rákospalota, Újpest és a 16 nagyközség: Albertfalva, Békásmegyer, Budatétény, Cinkota, Mátyásföld, Nagytétény, Pesthidegkút, Pestszentimre, Pestújhely, Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákoskeresztúr, Rákosliget, Rákosszentmihály, Sashalom és Soroksár. Kétségtelen, hogy a felsorolt települések kiválasztása és a későbbi kerületek kialakítása részeletes szakmai mérlegelésen alapult. Nagy-Budapest létrejöttének kezdeti kudarca sokkal inkább köszönhető az állampártnak, amely az új városrendezési és fejlesztési tervben a jövőt már a város kapitalista jellegének felszámolásában és a város szocialista jellegének kialakításában vizionálta, annak minden ismert velejárójával együtt.
Az összeolvadás a lakosság körében sem jelentett egyértelmű támogatottságot, bár tény, hogy az akkor kibontakozó államhatalmi rendszer által készített jelentések nem feltétlen szolgálnak hiteles forrásul. „A polgármesteri elnöki ügyosztály jelentése” például arról számol be, hogy a „a polgári és a dolgozó rétegek másképp reagálnak az eseményekre”, „a meglepetés jóirányú s általában helyesli a lakosság”, a dolgozó nép „fokozott várakozással és reménykedéssel tekint az egyesítés elé”, ellenben „A polgári lakosságot nem igen érdekli az egész kérdés, mint ahogy máskor sem mutat érdeklődést a nép széles rétegeit szolgáló intézkedések iránt.”
Haltenberger Mihály így fogalmazott a Városi Szemle 1947-es kiadásában, „Budapestnek múltja van, Nagy-Budapestnek pedig jövője”. Az 1950-es városegyesítés nem csupán közigazgatási átalakulást jelentett, hanem idővel egy modern, dinamikusan fejlődő főváros alapjait is megteremtette. Vitathatatlan, hogy a döntés hosszú távon meghatározta a város jövőjét, amely azóta is folyamatosan formálódik, igazolva Haltenberger ma is aktuális szavait, a múlt öröksége mellett a jövő lehetőségei is benne rejlenek.
