„Még sokkal inkább, mint az általam elindított peresztrojka, Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkező összeomlásának igazi kiváltó oka.” – Mihail Szergejevics Gorbacsov az SZKP főtitkára, a Szovjetunió elnöke, Le Figaro, 2006.
Közel 40 évvel ezelőtt, 1986. április 26-án 1:23:45-kor az Ukrajnai SZSZK területén található csernobili atomerőmű négyes számú reaktora felrobbant, ezzel bekövetkezett az emberiség történetének egyik legsúlyosabb nukleáris balesete. A robbanás során a radioaktív sugárzás több százszorosa volt a Hirosimára és Nagaszakira dobott atombombáknak.
A Vlagyimir Iljics Lenin nevére keresztelt atomerőmű megépítéséről 1969-ben határoztak a Szovjetunió Energiaügyi és Nehézipari Minisztériumai. A létesítményt a leningrádihoz és a kurszkihoz hasonlóan egy RBMK-1000 típusúra tervezték úgy, hogy a négy reaktor egyenként 1000 megawattos teljesítményre legyen képes. Az első reaktor átadására 1977-ben, a tervezetthez képest két évvel később került sor, míg az utolsót hét évvel később tudták csak átadni.
A KGB már 1979-ben jelentést készített az építés során felmerült szabálytalanságokról, mint például a betonozás alacsony minősége. A katasztrófa mégsem a működés miatt, hanem egy kísérlet során következett be. A teszt célja az volt, hogy meggyőződjenek arról, hogy egy esetleges leállás esetén a reaktor képes-e megfelelő mennyiségű energia termelésére. Ennek érdekében az erőmű biztonsági rendszerét leállították és április 25-én éjfélkor megkezdték a négyes számú reaktor teljesítményének csökkentését.
A kísérlet kockázatára azonban még az irányítók sem gondoltak, ugyanis az atomerőművek esetén nem a magas, hanem éppen az alacsony teljesítmény jelent veszélyt, mert a magreakció ekkor instabillá válik, a felszabaduló xenongáz pedig mérgezi a reaktort. Bár a robbanás körülményei máig nem tisztázottak pontosan, annyi biztos, hogy az üzem dolgozói a krízis észlelésekor a szabályozórudak visszahelyezésével próbálták elhárítani a problémát. A tragédiát azonban éppen ezek a szabályozórudak okozták, mert a grafitbevonatuk ahelyett, hogy lassította volna a reakciót, felgyorsította, így megfékezhetetlenné vált a katasztrófa bekövetkezése. A felszabaduló hő a rudakat megolvasztotta, a gőz pedig a tárolót szétfeszítve felrobbant.
Az üzem dolgozói és a kiérkező tűzoltók sugárvédelmi felszerelés nélkül kezdték el a tűzoltást, melynek okán sokan három héten belül meghaltak a radioaktív fertőzés következményeibe. A katasztrófa során a hivatalos adatok alapján 32-en veszítették életüket, melyhez Oroszország azóta is tartja magát. A tudósok szerint ezzel szemben a radioaktív sugárzás miatti rákos megbetegedések száma mindegy negyvenezerre tehető.
A szovjet vezetés hivatalosan nem jelentette a robbanást, de a szélmozgás miatt Svédországban észlelték a magas radioaktivitást. A katasztrófát végül április 29-én elismerték, és addig példátlan módon külföldi segítséget kértek. A baleset után a másik három reaktort, illetve a Szovjetunió többi, hasonló reaktorát is leállították.
A katasztrófát követően a szovjet kormányzat vizsgálóbizottságot alakított ki a baleset okainak kivizsgálására és a helyzet orvoslására. Az alakulat vezetésével Borisz Scserbinát, a Minisztertanács alelnökét bízták meg. A bizottság tagja volt többek között Valerij Legaszov, a Kurcsatov Atomenergia Intézet igazgatóhelyettese, aki két évvel a katasztrófa után önkezével vetett véget az életének, ezáltal pedig már nem lehetett semmibe venni a visszaemlékezéseit tartalmazó felvételeket. Ezekben felhívja a figyelmet a RBMK reaktorokban rejlő veszélyekre, amelyeket így úgy alakítottak át, hogy ehhez hasonló katasztrófa többé ne fordulhasson elő.
A bizottság vizsgálata alapján a tragédiát emberi mulasztás okozta. A szimbolikusan Csernobilban tartott tárgyalásokon az atomerőmű vezetőit, Brjuhanovot, Fomint és Gyatlovot tíz év börtönre ítélték, azonban mindegyikük idő előtt szabadult.
A katasztrófa a természetre is kihatással volt: több négyzetkilométernyi fenyőerdő, valamint számos madár és rovar halt ki. Azonban az erős radioaktivitás következtében az állatok száma és a faji sokszínűség a mai napig folyamatosan növekszik.
