Amióta világ a világ, mindig is arra kereste a választ az emberiség, hogy miért viselkednek az emberek úgy, ahogy, vajon mik lehetnek a viselkedésmintáink mozgatórugói. Ahány tudós, művész vagy kutató, annyi módszer és eszköz született ezek vizsgálatára – a szokványostól egészen a szélsőségesig.
„Én csak egy eszköz vagyok.”
Az 1974-ben bemutatott, ’Rhythm 0’ névre keresztelt előadásával Marina Abramović nem csak a művész, de a pszichológus társadalmat is teljesen felbolygatta.
A szerb származású előadóművész 6 órán keresztül állt egy teremben, egy rakás idegen ember előtt. Mögötte három asztal állt, rajtuk összesen 72 dologgal – rúzson keresztül korbácson át egészen egy pisztolyig, ami mellett egyetlen töltény volt. A megjelenteknek azt mondta, hogy bármit tehetnek vele 6 órán keresztül, nem fog ellenállni, és ehhez az asztalokon található bármelyik tárgyat felhasználhatják.
Az emberek kezdetben csak az első asztalon található, élvezetet adó dolgokat használták, óvatosan, finoman közelítettek hozzá, mintha nem hinnék el, hogy tényleg nem fog nemet mondani. Aztán ahogy feloldódtak, úgy váltak fokozatosan egyre kegyetlenebbé. Igyekeztek egyre fájdalmasabb eszközöket használni, megszégyeníteni Abramovićot: lemeztelenítették, felsértették a bőrét, szitokszavakat írtak rá, gúnyolták. Aztán a performansz végén az egyik résztvevő a tárba helyezte a golyót és Marina kezébe nyomta úgy, hogy azt direkt a szíve irányába szegezze.
Fotó: Marina Abramović/Donatelli Sbarra
Az anonimitás és a tömegszellem felbátorította a résztvevőket, akik egy idő után igyekeztek valamilyen reakciót - különösen félelmet – kiváltani Abramovićból. Az előadás megmutatta, hogy azzal, hogy a művész teljes kontrollt engedett nekik maga felett, könnyebben dehumanizálták, ezáltal pedig egyszerűbb volt egy embertársuk testi és lelki határain átgázolni.
Engedelmesség a végletekig?
Stanley Milgram, a Yale University pszichológia professzora többek között egy igencsak az etikusság határait feszegető kísérlete miatt vált híressé. 1961-ben kezdődő tesztjének az volt a célja, hogy választ találjon a kérdésre, miszerint elég-e egy vezető parancsa ahhoz, hogy a saját morális és etikai kódexünket teljesen felülírjuk? Milyen messze mennénk el annak érdekében, hogy teljesítsünk egy parancsot?
Milgram egyszerre három embert vont be: egy „tanulót” (valójában egy beavatott színészt), egy „tanárt” (a gyanútlan, tényleges kísérleti alanyt), és egy „tudóst” (egy autoriter, határozott fellépésű, szintén beavatott illetőt). A tanulót külön helyiségbe vezették. A tanár elé egy olyan készüléket helyeztek, amin 15 volttól 450 voltig terjedő kapcsolók voltak.
Fotó: Isabelle Adam/Flickr/CC BY-NC-ND 2.0.
A tanárnak az volt a feladata, hogy szópárokra tanítsa a tanulót. Ha az hibázott, a tanárnak működésbe kellett hoznia az előtte lévő készüléket, hogy sokkolással büntesse tanulót – a tanulót alakító színész pedig eljátszotta a hatást. Ha pedig nem akart ennek eleget tenni a kísérleti alany, a tudós „karaktere” szóban megerősítette, hogy igenis szükség van erre, a kísérlet érdekében.
Elképesztő eredmények születtek: a résztvevők 100%-a felment a 300 voltos áramerősségig, 65%-uk pedig a maximumig, 450 voltig – mindezt annak ellenére, hogy a „tanuló” sokszor sírt, könyörgött, hogy ne tegyék, nagy fájdalmat okoznak vele.
Milgram szerint a kísérlet igazolta azt a náci vezetők által a nürnbergi per során is alkalmazott védekezést, hogy a hatalom, a tekintély hatására az emberek jelentős többsége képes gyakorlatilag kérdés és különösebb morális, illetve erkölcsi aggályok nélkül engedelmeskedni a parancsnak. Ez - a Rhythm 0-hoz hasonlóan - névtelenséggel és arctalansággal párosulva azt eredményezte, hogy gyakorlatilag lekerült az emberekről a felelősség, ami egy újabb faktornak bizonyult a gátlások legyőzésében.
Ha más nem is, az egészen biztos, hogy az emberi elme és lélek mélységeinek és magasságainak a mai napig vannak olyan feltérképezetlen részei, amelyekről a tudomány jelenlegi állása szerint pusztán feltételezéseink vannak.
