Tabán. Így hívják Budapest első kerületének parkos városrészét, melyet a Vár-, a Nap-, és a Gellért-hegy határol. Jelenleg talán a főváros egyik legszebb része, ami csak úgy vonzza a turistákat, és több szabadtéri rendezvény kedvelt helyszíne is. Ám ez a vidék a múlt századokban még nem így festett. Szépen nyírt füves gyepek és fák helyett házak és a közöttük húzódó szűk utcák kacskaringóztak itt, madárcsicsergés helyett pedig a közeli kocsmákból és vendéglőkből kiszűrődő muzsikaszó töltötte be a teret. Manapság nehéz ezt elképzelni mikor arra járunk, pedig ez az igazság, a múlt század elején a Tabán még egy igazi bulinegyed volt. „De akkor most hogy-hogy nem az, mi történt vele?” – tehetnénk fel a kérdést.

Ez a terület már az újkőkorban is lakott volt, védettsége, hőforrásai, a Duna közelsége és a szőlőtermeléshez kiváló, napsütötte hegyoldalai mind vonzó tényezők voltak az ember számára. A rómaiak is megtelepedtek itt, a 4. században a révátkelőhelyük védelmére őrtornyot építettek.

A honfoglalás után egy Kis-Pest nevű falu jött létre ezen a vidéken, mely a tatárjárásig szépen fejlődött, és többször is nevet váltott. Az 1241-42-es tatárdúlást azonban nem élte túl, újjáéledését IV. Bélának köszönhette, ki 1243-ban a mai Várhegyen kezdte meg a Budai vár építését. Az egykori kis faluból egy virágzó város lett a várfalak tövében.

A fejlődés a török hódoltság alatt sem akadt meg, a törökök – felhasználva a meleg vizes forrásokat – fürdőket alapítottak, mint például a mai Rudas fürdő ősét, és dzsámikat is építettek. A Tabán név tőlük ered, a török Tabakhane szóból, ami tímártelepet jelent, így valószínűleg ebben a korszakban tímárok éltek itt, kiknek vízigényes munkájuk miatt kedvező volt a Duna közelsége.

A 17. század folyamán a megfogyatkozott létszámú magyar lakosság mellé szerbek, más néven rácok települtek a Tabánba, miattuk lett Rácváros a település neve.

 A 18. század folyamán a lakosság szőlőműveléssel, iparral és kereskedelemmel foglalkozott. Kocsmáiknak és vendéglőiknek jelentős forgalmat biztosított az 1767- től 1849-ig működő hajóhíd budai hídfője, amely a Tabánban volt, és néha előfordult, hogy az időjárás miatt a hídon átkelni szándékozóknak több napot is várniuk kellett arra, hogy használhassák a hidat, és addig a tabáni fogadósok bevételeit növelték.

Sajnos ez a városrész sem volt katasztrófamentes-övezet. 1810-ben ütött ki a Tabán történetének legnagyobb tűzvésze, mely során a Tabán házainak több mint fele megsemmisült, és közel százan hunytak el. A területen folyó Ördög-árok nevű patak is okozott galibát, áradásai miatt 1872-ben elkezdték befedni a medrét.

1849-ben átadták a Lánchidat, ám ez az esemény a Tabán lakóinak nem volt örömteli. A hajóhídra, mely eddig a forgalmat biztosította számukra, többé nem volt szükség. Elbontásával visszább estek a helyiek bevételei, és mint hogyha ez még nem lett volna elég sorscsapás számukra az 1880-as években kitörő filoxéra járványban a szőlőiket is elveszítették.

A sorozatos balszerencsék ellenére a negyed nem veszített jó hangulatából. A századfordulón Párizs híres negyede után „budapesti Montmartre”-ként is emlegetett városrész mulatói mágnesként vonzották a művészeket és értelmiségeket. Krúdy Gyula több művében is szerepel az egyik neves vendéglő, a Mélypince, melyről a szóbeszéd azt tartotta, hogy ötszáz éves.

A Tabán művészrajongói fel is emelték a szavukat a városvezetés ellen, akik 1909-ben döntöttek úgy, hogy az egyre elmaradottabbá váló, szegény városrészt le kell bontani, hogy a helyébe egy új, modernebb negyedet építsenek. Az 1933-ban bekövetkező munkálat előtt számos festő és fényképész örökítette meg a halálraítélt Tabánt, mely így emlékként megmaradhatott az utókornak.

Ne maradj le hasonló tartalmakról,
kövess minket Facebook-on és Instagram-on!