Amikor a végtelen hortobágyi pusztára gondolunk, legtöbbször a gémeskutak, a szürkemarha gulyák és a pásztorok, csikósok romantikus képe ugrik be. Ám a Rákosi-diktatúra idején az elnyúló róna kevésbé ismert, sötét titkokat magába rejtő világ helyszíne is volt: a hortobágyi kényszermunkatáboroké.
A II. világháborút követően szovjet mintára Magyarországon is fokozatosan kiépült a totális diktatúra. A kommunista hatalomátvétel a fordulat évére, 1948-ra kiteljesedett, létrejött az Államvédelmi Hatóság, amely a Magyar Dolgozók Pártja Központi vezetőségének Titkársága szerint a „proletárdiktatúra védelmének és megszilárdításának egyik legfontosabb szerve”. Az ÁVH feladata volt a politikai ellenfelek, a rendszer kritikusainak likvidálása, amely a legkülönbözőbb módszerekkel történt. Ilyenek voltak a kitelepítések és az internálások (azaz a rendőrhatósági őrizet), amelyek már 1945-ben megkezdődtek. 1946-ban már minden vármegye székhelyen működött internálótábor, de 1947-től egyetlen országos központi internálótábort alakítottak ki, amely kezdetben a Buda-Dél internáló- és gyűjtőtábor volt, majd a politikai okból fogvatartottakat a kistarcsai táborba vitték (ezek zárt táborok voltak).
Szovjet modell alapján létrejöttek a „nyitott végrehajtási helyek”, amelyek már 1952 végére az egész országot behálózták. Mintegy 45 helyen dolgoztattak elítélteket különböző területeken – ipari és középületi építkezéseken (pl. Lábatlan, veszprémi egyetem), felújításokon, bányákban (pl. Komló, Várpalota), ipari és mezőgazdasági munkáknál – a leghírhedtebb ilyen helyszín Recsk, ahol követ fejtettek. Talán kevésbé ismertek a Hortobágyon létesített kényszermunkatáborok, ahol mezőgazdasági munka folyt.
A hortobágyi táborok 1950-ben jöttek létre – kezdetben csak hét tábor volt, majd azok 1952-re 12-re bővültek – a Hortobágy és a Nagykunság állami gazdaságainak területén. A táborok valójában nagyobb területen helyezkedtek el, mint a Hortobágy, a Nagykunság, a Hajdúság és Jász-Nagykun-Szolnok megye pusztáiban is. A 12 tábor: Hajdú-Bihar megyében Árkus, Borsóstanya, Borzas-Mihályhalma, Ebes, Elep, Kónyatanya, Lenintanya és Tedej, Jász-Nagykun-Szolnok megyében Tiszaszentimre, Kócs, Lászlómajor és Kormópuszta.
1950. június 23-án, a hajnali órákban családok százainak kellett elhagyni otthonaikat az ÁVH és a helyi rendőrség kíséretében. A riadt családokat marhavagonokba vagonírozták, majd a szerelvények megindultak a számukra kijelölt táborok felé. Előfordult, hogy nem csak a listán szereplő személyeket kényszerítették, hanem az épp akkor ott tartózkodó egyéb családtagokat is – például így vált Kormópuszta orvosává egy elhurcolt szigorló orvostanhallgató.
Az első tömeges kitelepítés fő merítő bázisa elsősorban a déli és a nyugati országhatár mintegy 1000 kilométer hosszúságú, 15 kilométer mélységű területe, egykori határsáv, emellett voltak deportáltak városokból is (pl. Szeged, Zalaegerszeg, Miskolc). Az elhurcoltakat osztályellenes kulákoknak kiáltották ki, teljes vagyonukat, ingóságaikat (fejenként 50 kg-os csomagot vihettek magukkal, már ha a rövid időintervallumban lehetőség volt a csomagolásra), gazdaságaikat, azok teljes felszerelését is elkobozták, amelyek haszonélvezői a helyi párt- és rendőrségi tisztségviselők lettek.
Sokan azt hitték egészen Szibériáig viszik őket, teljes bizonytalanság uralkodott. A tehervagon-szerelvények emberrakományai végül megérkeztek a hortobágyi és nagykunsági puszták állami gazdaságainak kiürített és rendőri őrizet alá vont majorjaiba. A táborokban a kitelepítettek fogadására nem készültek fel, volt, ahol sem tisztálkodási lehetőség, sem WC nem volt. A hatósági iratokban csak „telepeseknek” nevezett elhurcoltakat istállókba, juhhodályokba, magtárakba, egyéb gazdasági épületekbe szállásolták be.
Fotó: Fortepan / Flanek-Falvay-Kováts
Rákosi Mátyás 1948. augusztus 20-án hirdette meg a kuláküldözést és a téeszesítést, megkezdődött a kényszerkollektivizálás. A táborokban élők így váltak az első ötéves népgazdasági terv részévé, amely feszített munkarendet kívánt meg tőlük, amely önmagában is hatalmas erőfeszítések árán volt tartható. Emellett az őrök folyamatos kegyetlenkedéseivel, a nem megfelelő ellátással, a higiénia és az elfogadható orvosi ellátás hiányával vagy bármiféle kényelmet, szórakozást, kikapcsolódást nyújtó lehetőségek teljes hiányával kellett szembenéznie minden egyes telepesnek. Az ötéves terv része volt a szocialista természetátalakító törekvések is, így került előtérbe új növények meghonosításának elképzelése. Több gazdaságban folyt öntözéses gazdálkodás (természetesen szovjet mintára), a kormópusztai tábort csaknem körülvették a rizsföldek. Emellett az állattenyésztés és − a szikes talajon erőltetett − gabona-, illetve takarmánynövények termesztése is jelentős volt, de tulajdonképpen bármilyen gazdaságban előforduló munkára kényszerítették az elhurcoltokat.
1953-ban Sztálin halálával és a Nagy Imre-kormány hatalomra kerülésével megindult a politikai enyhülés, júliusban amnesztiát hirdettek, felszámolták a magyar táborrendszert. Október 31-ig fokozatosan engedték ki a fogvatartottakat, a családok különböző időpontokban hagyhatták el a táborok területeit, de a táborokról természetesen senkinek nem beszélhettek. 2524 család, 7281 személy szabadult, de a táborlakók száma becslések szerint 8500 fő körül alakult, – voltak születések és elhalálozások, egyes táborokba több hullámban érkeztek a telepesek, történtek rabcserék, illetve 1952-ben egyes gyermekeket hazaengedtek – de a pontos létszám valószínűleg már nem ismerhető meg. Szabadságuk sem volt teljes, a telepesek sosem térhettek vissza régi otthonaikba, a határsávba, letelepedési tilalom vonatkozott rájuk, és bár bűnöket nem követtek el, egy életre megbélyegzetté váltak.
