A rendszerváltás utáni időszak káoszából sokan húztak busás hasznot, azonban még többen szegényedtek el. A 90-es évek Magyarországának egyik legnagyobb botránya, és egyben trükkje a piti pancsolástól a maffialeszámolásokig duzzadó olajszőkítés volt, amiből senki sem akart kimaradni.
1988-ban született egy jogszabály, amely az olajtípusokat elválasztotta a felhasználási módjuk szerint fűtőolajra, valamint üzemanyagra. A fűtésre szolgáló HTO vegyület után nem kellett fogyasztási adót fizetni, emellett ÁFA-t is kevesebbet, mint a gázolaj után. A jogalkotó azzal viszont nem számolt, hogy a korabeli járművek ugyanúgy elfutottak a fűtőolajjal, amit jóval olcsóbban lehetett beszerezni, akár több mint a feléért. Az állam a kétfajta vegyület megkülönböztetésére azt írta elő, hogy egy színezőanyagot kell a főtőolajhoz keverni, a Németországból importált „szörpöt”. Ez azonban nem változtatott semmin. Elkezdték megvesztegetni a vámosokat, akik a gázolajra szemrebbenés nélkül ráírták, hogy HTO van a hordóban. Volt miből megvesztegetni őket: az áron aluli üzemanyagból nem csak magánszemélyek vásároltak, a taxisok, a Volánbusz, sőt, még a Honvédség is az olcsóbb megoldást választották.
Ez az időszak 1990-től, a piacgazdaság bevezetésétől 1992-ig tartott, amikor az állam szigorított az ellenőrzéseken. A nehezítés ellenére az „üzletemberek”, akik vastagon benne voltak már a bizniszben, folytatni tudták a munkát, hozzájutottak ugyanis az olajszőkítés módszeréhez, azaz, hogy hogyan tudják kicsapni a „szörpöt” a színezett HTO-ból. Ez a kémiai módszer ugyan a motort rendkívüli módon károsította, azonban a csúcsidőszakban, 1994-ben 44 forinttal volt olcsóbb literenként a gázolajnál, ami abban az időben a rendes ár 1/3-ának, 27 forintnak felelt meg.
Az olaj beszerzésére több módszere is volt az önmagukat híres festők nevein nevező „kereskedőknek”, a MOL-tól könnyen lehetett vásárolni majd kiszőkíteni, de olcsó importra is gyakran akadtak példák. Nagy hasznot húztak a polgárháborúzó Jugoszláviával való kereskedelemből, az olcsó üzemanyagért cserébe tiszta szesszel fizettek a szerbek. Annak ellenére, hogy Pallag László, aki az Országgyűlésben sokat foglalkozott az olajügyekkel, egy parlamenti felszólalásában 3 települést is említett, ahol vezetéket ástak a csempészet elősegítésére, a rendőrség mindössze egyet tárt fel, amin azonban kizárólag alkohol vándorolt keresztül.
1994-ben volt csúcson ez a fajta kereskedelem, ekkor a Shell felhagyott a magyarországi nagykereskedelemmel, az Agip pedig a Pénzügyminisztériumtól kért segítséget. A kormány továbbra sem tett komolyabb intézkedéseket, ellenben az 1992-es vámtörvény, amely a vámok fizetését késleltetve is engedélyezte még segítette is az ügyeskedőket. Cégeket alapítottak, majd szüntettek meg, adófizetést mindig másra hárították, vagy más módon kerülték ki, a rendszer gyengesége nagy segítségükre volt ebben.
1995-ben a kormány egységesítette a fűtőolaj és a gázolaj árát, ennek hatására sokan felhagytak a jogsértő tevékenységgel, azonban a halasztott vámfizetés intézménye miatt a tőkeerős „vállalkozók” tovább tudtak működni, fantomcégeket alapítva. Ennek köszönhetően konfliktusok alakultak ki az olajszőkítő „keresztapák” és a cégfantomizálók között. Megkezdődött a merényletek, a robbantások és a leszámolások időszaka, amelyekről a sorozat következő részében számolok be.
