Rokonok, barátok, közeli ismerősök. Emberek, akikkel egy helyen éltünk, együtt dolgoztunk, együtt nevettünk. Valaki valahol aláírt egy papírt, hogy ők mind bűnösök, ezért menniük kell, egy húsz kilós csomaggal az ismeretlenbe. Így érezhetett sok, a második világháború borzalmaiból éppen magához térő lakos számtalan magyarországi településen, többek között a szülőfalumban, Perbálon is, ahonnan a közel 2000 lakosból nagyjából 1100 főnek kellett egyik napról a másikra elhagynia otthonát, csak mert németnek vallotta magát.
A magyarországi, és azon belül a Pest vármegyei németség történetének megismeréséhez a török időkig kell visszanyúlnunk. A Hódoltság ideje alatt az oszmán-török fennhatóság alá tartozó területek gyakorlatilag majdnem teljesen kiürültek, a hódítók kiűzése után szükség volt a lakosság pótlására. Már a 17. század végén érkeztek német telepesek az üres területekre, elsősorban szászok, valamint svábok. A 18. században több uralkodó, valamint több tehetősebb földesúr fogadott be új életre vágyó németeket, illetve különböző, más, elsősorban szláv nemzetiségűeket. A folyamat elsősorban Mária Terézia nevéhez köthető, akinek idejében, 1768 és 1771 között, a betelepedés csúcspontján 17000 telepes érkezett Lotaringiából, Elzászból, egyéb német területekről, valamint Svájcból, benépesítve elsősorban Dél-Magyarországot, valamint Esztergomot és környékét, az ország középső részét. A betelepült németajkú lakosság békében élt a magyarokkal, valamint a többi, elsősorban szlovák nemzetiségű lakossal, templomokat építettek, újítottak fel, földet műveltek, iparral foglalkoztak, segítették az országot az újjáépítésben. 200 éves tartózkodásuk során sokan asszimilálódtak, elkeveredtek, de megőrizték a kultúrájukat, nyelvüket, szokásaikat új hazájukban, amihez ezer szállal kötődtek.
A második világháború utolsó évében, a potsdami konferencián a győzelemhez közel álló nagyhatalmak a kollektív bűnösség elve alapján döntöttek a Csehszlovákia, Magyarország, valamint Lengyelország területén lévő németek őshazájukba visszatelepítéséről. Hazánkban ez a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) nyomására, az Ideiglenes Nemzeti Kormány által valósult meg, akik 1945 november elejére egy 303 ezer nevet tartalmazó, részletes listát állítottak össze a kitelepítendő személyekről. Ezen azok szerepeltek, akik az 1941. évi népszámláláson német anyanyelvűnek vallották magukat. A végrehajtási rendelet a települések német lakosságának maximum 10%-át engedte mentesülni, erről egy helyi bizottság döntött. A kitelepítettek vagyona, a 20kg-t kivéve, amit magukkal vihettek, az államra szállt.
1946. január 19-én indult el az első vonat Budaörsről, az utolsó 1948. június 15-én hagyta el hazánkat. A kitelepítettek helyére a Csehszlovákiából a Benes-dekrétumok miatt kitelepített magyarokat, bukovinai székelyeket, különböző népességcsere-programok áldozatait telepítették. A Németországba telepített nagyjából 220-250 ezer ember mellett 40-70 ezren kerültek a Szovjetunió munkatáboraiba, vélt vagy valós náci szimpatizációjuk miatt.
A kitelepítettek a rendszerváltás után hazatérhettek, azonban nem sokan tettek így, otthonra találtak ott is. Sok testvértelepülési viszony alakult az új otthon, és a régi között, sokan utaztak ki, illetve vissza meglátogatni a rokonokat, vagy akár a szülői házat. Az érintett települések nagy része mind a mai napig megemlékezik ezen tettekről, hogy soha többet ne fordulhasson az elő, hogy valakit pusztán származása miatt lakóhelye, hazája elhagyására kényszerítsenek. Mert ők német anyanyelvük ellenére Magyarországot tartották hazájuknak.
