A Jeffrey Dahmerről szóló Netflixes sorozat 2022 decemberében, pár hónappal a megjelenése után átlépte az 1 milliárd megtekintési órát, amellyel minden idők egyik legnépszerűbb angol nyelvű sorozatává vált. De abban is biztos vagyok, hogy Ted Bundyt sem kell bemutatni senkinek, és ha ezek a nevek megvannak, akkor biztosan hallottál már A bárányok hallgatnak c. filmről vagy akár a Mindhunter c. sorozatról is. Ha te is úgy élvezed ezeket a tartalmakat, mint az emberek nagy része, akkor biztosan benned is felmerült már a kérdés: hogyan lehetünk ennyire a megszállottjai ezeknek a szörnyetegeknek? Ennek főként evolúciós okai vannak, vizsgáljuk is meg hogyan.
A sorozatgyilkosok iránti rajongásunk része annak a szélesebb körű tendenciának, hogy az embereket a veszélyes helyzetek izgatják. Coltan Scrivner amerikai szerző és viselkedéskutató szerint a „Morbid Kíváncsiság” négy területre oszlik: természetfeletti veszélyek, testi sértések, erőszak és a veszélyes emberek elméje. A sorozatgyilkosok iránti vonzalmunk értelemszerűen az utóbbi két területre esik, különösen a veszélyes emberek elméjére.
Ahhoz, hogy jobban megértsük a jelenséget, először is vetnünk kell egy pillantást a ragadozókkal való evolúciós kapcsolatunkra. A ragadozók hatékony elkerülése a legtöbb állat számára alapvető készség. A ragadozók azonban nem mindig keresik az ételt. Ha egy ragadozó nem éhes, nem áll érdekében, hogy a zsákmányt üldözze. A vadászat energiaigényes, nem mindig sikeres, és a táplálékot nem lehet biztonságosan és könnyen tárolni a zsákmányolás után.
A prédák gyakran élnek ragadozóik közvetlen közelében. Mivel azonban a ragadozók nem mindig éhesek vagy vadásznak, a zsákmányállatok érdeke, hogy felismerjék, mikor éhes vagy vadászik aktívan egy ragadozó. Az egyik módja annak, hogy megtudjuk, mikor vadászik a ragadozó, az, hogy távolról szemügyre vesszük. Ez lehetővé teszi a préda számára, hogy többet tudjon meg arról, hogyan néz ki a ragadozó, milyenek a szokásai, és milyen az aktuális motivációs állapota.
A ragadozókról való tanulás ugyanolyan fontos az ember számára, mint a többi állat számára, és ez különösen igaz volt az evolúció során. Bár ma viszonylag kicsi a kockázata annak, hogy oroszlánok és gepárdok üldözzenek minket, még mindig fennáll annak a veszélye, hogy veszélyes emberek áldozatává válunk. Az elménk ugyanúgy bánik a veszélyes emberekkel, mint más veszélyes ragadozókkal: Igyekszünk megismerni őket, amikor ez biztonságos, mert így tudjuk, hogyan kerülhetjük el őket hatékonyabban.
Az embereknek egyedülállóan lenyűgöző képessége van arra, hogy eseményeket képzeljen el, és azokat mentális szimuláción keresztül átélje. A veszélyes helyzetek elképzelésével az emberek olyan forgatókönyveket tudnak létrehozni, amelyekben a tanulás észlelt haszna magas, de a tanulás költsége alacsony. Ezek az alacsony költségű lehetőségek a veszélyes helyzetek megfigyelésére vonzzák a figyelmünket.
A veszélyes helyzetek megismerésének ez a költség-haszon változása áll a morbid kíváncsiságunk, az erőszakos thrillerek iránti szeretetünk és a sorozatgyilkosok iránti rajongásunk hátterében. Szomjazzuk a gyilkosról való tudást. Miért viselkedik úgy, ahogyan viselkedik? Hogyan viselkedik másokkal, amikor éppen nem vadászik? Mi motiválja őt az áldozatai kiválasztásában? És ami talán a legfontosabb: mik a jelei annak, hogy valaki gyilkos lehet? Az ilyen kérdések azért izgatnak minket, mert nagyon mélyen az állati természetünkbe hatolnak - a ragadozók elkerülésének szükségességébe.
Ha tudsz valamit a sorozatgyilkosok motivációiról és viselkedéséről, jobb helyzetben vagy, hogy felismerd és elkerüld őket. Éppen azért vagyunk mohó fogyasztói a thrillereknek, a horrornak és a valódi bűnügyeknek, mert ezek a műfajok biztonságos módot nyújtanak a fenyegetések megismerésére. Nem állunk szemben azzal a veszéllyel, hogy egy igaz krimi-podcastben a sorozatgyilkos prédájává válunk, de ebben a formában szívesen tanulunk róla. Ami még fontosabb, hogy megtanuljuk, hogyan ismerjük fel és értsük meg a hozzá hasonló veszélyes embereket - olyanokat, akikkel egy nap talán találkozunk.
