1999. április 20. 15 ember halála, egy országos erőszakhullám kezdete, rengeteg megválaszolatlan kérdés. Mi történt ezen a napon, és főként: miért történt mindez?
Fél 12 előtt pár perccel robbanások hangjai szakították félbe a Columbine High School tanulóinak egy eddig a pillanatig átlagosnak ígérkező napját, ezt pedig lövések követték. A 18 éves Eric Harris és a 17 éves Dylan Klebold házi készítésű csőbombákat helyeztek el az épület étkezőjében. Mivel azonban ezek csak kisebb tüzet okoztak, úgy gondolták, fegyverekkel és késekkel felfegyverkezve indulnak meg az iskola felé. A parkolóból az épülethez tartva végeztek Rachel Scott-tal, egy másik fiatalt pedig megsebesítettek. Ezután újból tüzet nyitottak. Ennek ismét egy diák, Daniel Rohrbough esett áldozatául, valamint többen is súlyos sérüléseket szenvedtek.
Mindeközben többen is értesítették a rendőrséget. Neil Gardner, az iskola gondnoka, egyben a Jefferson megyei Seriff Hivatal egyik járőre, már eleve a helyszínen tartózkodott, amikor elkezdődött a támadás. Ő tüzet nyitott Eric Harris-re, elterelve ezzel pár pillanatra a támadó figyelmét a kint tartózkodókról, akik így biztonságos helyre tudtak menekülni. Végül egyikük sem sebesítette meg a másikat, a két fiú pedig folytatta útját az épület irányába.
Ahogy beértek, rögtön célba vették a folyosón tartózkodókat. Nagy volt a zavarodottság, sokan eleinte azt hitték, hogy ez pusztán két végzős csínye, és csak paintball puskákkal lövöldöznek. Ekkor lőtték meg négy alkalommal Lance Kriklin-t, egy másodéves tanulót, aki szerencsére túlélte az esetet. Több szemtanú is arról számolt be, hogy Eric és Dylan is jókedvűek voltak a lövöldözés közben, sőt, olyanokat kiabáltak, hogy: „Mindig is ezt akartuk megcsinálni! Ez marha jó!” Ezután tovább folytatták az útjukat felfelé. Útközben rálőttek egy csapat diákra, de csak az egyik tanárt, Dave Sanders-t találták el, aki az elsők között ismerte fel a veszély valódiságát, és terelte fedezékbe a diákokat. Sanders annak ellenére, hogy néhány diák órákon keresztül próbálta ellátni, később belehalt sérüléseibe.
Ezt követően a könyvtárba értek. Itt az első áldozatuk Kyle Velasquez volt, aki nem tudott időben az asztal alá bújni. Utána körbementek a teremben. Harris először Steven Curnow-ot, majd Cassie Bernall-t sebesítette meg halálosan. Klebold egy másik asztalhoz sétált, e mögött három fiú keresett fedezéket; Isaiah Shoels, Matthew Kechter, és Craig Scott, az első áldozat, Rachel Scott öccse. Craig Scott így emlékezett vissza a történtekre: „Odajöttek a mi asztalunkhoz. Isaiah az egyike volt a néhány afroamerikai diáknak az iskolában. Az egyik [elkövető] odahívta a másikat az asztalhoz, és rasszista megjegyzéseket tettek rá. Kirángatták az asztal alól, ő hátrálni próbált. Az utolsó szavaival az édesanyját hívta.” Ezután Matthew Kechter-rel, majd Lauren Townsend-del végeztek. Harris benézett egy pad alá, ahol két lány rejtőzött. Szánalmasnak nevezte őket, de továbbment a következő asztalhoz. Itt két lövést adott le, megsebezve ezzel Nicole Nowlen-t és John Tomlin-t. Tomlin később kimászott az asztal alól, ekkor azonban halálos lövést kapott. Harris ezek után a Lauren Townsend mögötti részhez sétált, ahol végzett Kelly Fleming-gel is.
Ekkor a könyvtár középső része felé vették az irányt. Itt Harris több lövést is leadott, de a célpontjának, John Savage-nek sikerült elkerülnie azokat. Utasította, hogy fedje fel a kilétét, ekkor derült ki számára, hogy Klebold egyik ismerőse az. Savage megkérdezte, mit csinálnak. Klebold erre ezt válaszolta: „Ó, csak embereket ölünk.” Majd hagyták, hogy kimeneküljön a teremből. Miután kiment, egyikük a terem északi részébe lőtt, megsebesítve ezzel Daniel Mauser-t. A 14 éves fiú megpróbált ellenállni, ezért Harris közvetlen közelről lelőtte. Craig Scott elmondásai szerint Corey DePooter első dolga az volt, hogy maga mögé húzott egy lányt, védeni próbálta, amikor Klebold megölte. Ő volt az utolsó áldozat. Ezt követően a könyvtárból kilépve az épület természettudományi része felé vették az irányt, ahol kisebb tüzet okoztak, de ezt hamar eloltotta az egyik tanár. Majd ismételten az étkezőbe mentek, ahol újból megpróbálták működésbe hozni a bombákat, de sikertelenül. Ekkor megint a könyvtárba mentek, innen már néhány sérült diák kivételével mindenki kimenekült. Itt még egyszer kilőttek a rendőrök és a mentősök irányába, de nem találtak el senkit. Végül dél után pár perccel maguk ellen fordították a fegyvereiket.
Belehasít az emberbe a kérdés: mi vezethetett idáig? Akkoriban úgy tűnt, mindenkinek megvan a maga válasza. Mikroszkóp alá került az elkövetők családi háttere, szóba került a fegyvertartás korlátozásának szükségessége, az erőszakos videójátékok, zenék általi befolyásolás, valamint az iskolai bántalmazás, kiközösítés szerepe. Az FBI is válasz után kutatott: 3 hónappal a történtek után csúcstalálkozót tartottak, amelyen részt vett többek között Dwayne Fuselier, klinikai pszichológus, felügyelő, különleges ügynök, és az Iroda vezető nyomozója, valamint dr. Frank Ochberg, a Michigan State University pszichiátere. Szerintük ez több volt, mint egy iskolai lövöldözés; Harris és Klebold egy évig tervezték az akciót, és sokkal nagyobb hatást kívántak elérni: félelmet kelteni az egész nemzetben, azzal, hogy az „amerikai idill” ellen indítanak támadást. Tehát az iskola csak eszköz volt egy nagyszabású tervben. „Nemcsak hírnév volt a céljuk – az, hogy rettegjék a nevüket.” fogalmazott dr. Fuselier. Véleményük szerint ahhoz, hogy megértsük az okot, külön-külön kell megvizsgálnunk őket. Két teljesen eltérő személyiség képe rajzolódik ki előttünk. Klebold forrófejű, depresszív, önveszélyes, míg Harris elsőre megnyerő, udvarias, de belül egy számító, közveszélyes pszichopata. Kezdetben egyenlő felekként látták őket, most már inkább azt feltételezik, hogy Harris lehetett a domináns kettejük kapcsolatában. Különböztek és mégis teljesen kiegészítették egymást.
Ahogy anyagot kerestem ehhez a cikkhez, rengeteg elképesztő történettel, tanúságtétellel találkoztam. Emberekkel, akik nem hagyták, hogy egy tragédia határozza meg az életüket. Emberekkel, akik iszonyatos veszteségekkel kellett, hogy szembenézzenek. Emberekkel, akik elhatározták, hogy még nagyobb hatást akarnak gyakorolni a világra, mint ez a tragédia. Többen közölük könyvet írtak a tapasztalataikról, a gyógyuláshoz vezető útjukról, többen motivációs, prevenciós előadásokat, beszélgetéseket tartanak országszerte, például Craig Scott. A közösség egy emlékhelyet is állított, nem messze az iskolától.
Szerintem az egyik legszebb és legfontosabb üzenetet az egykori igazgató, Frank DeAngelis fogalmazza meg, az ő szavaival zárnám ezeket a sorokat: „Az életünket nem az határozza meg, hogy mi történik velünk, hanem az, hogyan reagálunk a történésekre; nem attól, hogy mit hoz nekünk az élet, hanem attól, hogy milyen hozzáállással élünk.”
