Az emberek halálát általában tragikusnak éljük meg. A tragédia fájdalmát fokozza az, ha a haláleset hirtelen történik, vagy ha tömegeket érint. Milyen lehetett az, amikor az emberek Pompeji városában egy átlagosnak induló napon felkeltek, majd az életüknek egyszer csak végett vetett egy olyan természeti csapás, amelyre a legkevésbé sem voltak felkészülve? Az emberiség azóta is emlékében őrzi azokat az ezreket, akik akkor életüket vesztették.
A Vezúv kitörését, Pompeji és a környező települések hamu és láva általi betemetését sok éven keresztül 79. augusztus 24-re tették, de egy később felfedezett korabeli graffiti szerint lehetséges, hogy a katasztrófa csak október közepén történt meg. Az eredeti időpontot ifjabb Plinius fennmaradt leveleiből következtették ki. Plinius leveleiben leírta Pompeji pusztulását, amelyet még fiatalkorában nézett végig az öböl túloldaláról. Az ezekben a forrásokban leírtakat nem lehet azonban kétségek nélkül kezelni, hiszen a történtek után körülbelül 25 évvel vetette csak papírra emlékeit. Az eredetileg meghatározott dátum érdekességét az adta, hogy az azt megelőző napon volt Vulcanus, a tűz és a tűzhányók istenének ünnepe. A városok közül, amelyeket a Vezúv elpusztított, Pompeji és Herculaneum vált a legnagyobb turistalátványossággá, köszönhetően annak, hogy ezek voltak a leggazdagabbak, és ezek maradtak fenn a legjobb állapotban.
A kitörést megelőző napokban valószínűleg már voltak kisebb földrengések, amelyek előre jelezhették a katasztrófa közeledtét, de még így is sokan voltak a városokban. A Vezúv belsejében létrejött hatalmas nyomás szétfeszítette a vulkán kúpját, ezzel hatalmas mennyiségű mérges gázt és hamut bocsátott ki a levegőbe. Bár sokan még ma is abban a tévedésben élnek, hogy az emberek a lávafolyamba haltak bele, ez nem így van, a haláluk már a forró mérgesgázok hatására megtörtént. Ezt követően rakódott a városra a több méter vastagságú hamuréteg, amely megóvta az épületeket a piroklasztikus ártól, amely nagy sebességgel, kilométereken keresztült haladt előre. A vulkánkitörés átalakította a tájat, Pompeji pedig a felszín alá került, és még évszázadokon keresztül ott is maradt.
Pompeji romjaira először egy Fortana nevű építész talált rá a 16.században, de ekkor még nem kezdődött meg a leletek feltárása, a munkálatok a városban csak 1748-ban indultak meg. Az ekkori hivatásos régészek mellett megjelentek a helyszínen az amatőr kincskeresők is. Mindannyian véletlenszerűen, felelőtlenül végezték az ásatásokat, fő céljuk a romok kifosztása volt. Ez a módszer egészen addig tartott, amíg az ásatások vezetését 1860-ban át nem vette az olasz archeológus, Giuseppe Fiorelli. Ő volt az, aki rájött arra, hogy a szétbomlott holttestek helyén megmaradt üregekbe gipszet öntve rekonstruálni lehet azt, hogy az áldozatok milyen pozícióban vesztették életüket. Az 1990-es évekre a város körülbelül kétharmada került feltárásra. Mára a nagyobb méretű feltárásokat leállították, helyette a rekonstrukcióra helyezték a hangsúlyt. A technológia fejlődésével egyre többet tudhatunk meg ugyanazokból a maradványokból.
Évente több millió turista látogat el az UNESCO világörökség részévé nyilvánított városba, hogy bepillantást nyerjen az első századi rómaiak életébe.
