Szereted a színházat? Szereted, ha egy darab elgondolkodtat? A katarzis című színdarabot az abonyi színtársulat, a FALKA hozza el a budapesti közönség számára november 4-én, a Zuglói Civil Házban. Ez a darab olyan mindennapi kérdésekkel foglalkozik, mint az élet, a halál, és az ezeket övező bizonytalanság. A mű megtekintése után mindenképpen sok minden felvetődik az emberben saját magát és a körülötte lévő világot illetően. Légrádi Lili Annával, a mű írójával, rendezőjével, és Bakos Gergő Dominikkal, az egyik szereplőjével beszélgettünk.
Kollár Dorottya: Sziasztok! Köszönöm, hogy elfogadtátok az interjúfelkérést. Először is mesélnétek kérlek arról, hogy hogyan kerültetek a FALKA társulatába?
Légrádi Lili Anna: A drámatagozatos gimnázium elvégzése után sem szerettem volna kiesni a színészet aktivitásából, és még jobban el akartam mélyülni ebben a világban. Ekkor a társulat egyik tagja, Szacskó Levente ajánlotta nekem a FALKÁT, aminek akkor ő már a tagja volt. Ezek után elmentem egy táncórára, ahol megismerhettem a többieket, ezt követően pedig már rendszeresen jártam az órákra, majd pedig a különböző színdarabok próbáira.
Bakos Gergő Dominik: Én pedig egy kicsit később, 2021 nyarán kerültem be. Balogh Tamás Zsoltot, aki most már az egyik vezetőségi tagja a FALKÁNAK, 13 éves korom óta ismertem, amikor a Szigligeti Színház egyik darabjában, a Dzsungel Könyvében játszottunk közösen. Ő keresett meg két évvel később, hogy a Hotel Mentol című darabjukhoz keresnek még tánckartagokat, és az ismeretségünk miatt gondolt rám is, hogy mehetnék segíteni. Azóta itt vagyok.
K.D.: Lili, ugye te szerepeltél a Hotel Mentolban is?
L.L.A.: Igen, így van, viszont már korábban is szerepeltem, de akkor még csak a karban voltam. A Hotel Mentolban volt először konkrét szerepem, mint Csacsa.
K.D.: Mi adta a késztetést, hogy kipróbáld magad az írásban és a rendezésben is?
L.L.A.: Mindig is érdekelt a rendezés, és már a drámatagozaton, amikor színészmesterség óráink voltak, sokszor felvetettem az ötleteimet is, amik meghallgatásra találtak. Aztán amikor Zsolti (Balogh Tamás Zsolt a F.A.L.K.A. egyik vezetője) felvetette azt, hogy mások is rendezzenek majd a társulatból, nagyon felcsillant a szemem. Először megírt kész darabokon gondolkodtam, mint pl. A kis herceg , de aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy mi lenne ha írnék egy saját darabot. Később mondta, hogy egy kamaratermi, kevés szereplős színdarabot szeretne színpadra állítani, és rendezőként rám gondolt - ekkor - még inkább elkezdődött érlelődni bennem az ötlet. Volt egy fél évem, augusztustól márciusig, hogy pontosan kitaláljam és színpadra állítsam mit is szeretnék.
K.D.: Volt valami külső hatás, ami megadta az ihletet?
L.L.A.: Októberben voltam egy darabon, Vecsei H. Miklós és társai adták elő Csoóri Sándor műveiből, zenével kiegészítve (Párbeszéd sötétben című koncert-színházi előadás). Számomra ez egy katartikus élmény volt! Ott ültem és folytak a könnyeim, azt éreztem, hogy na végre, valaminek van értelme, van értéke. Sokszor járok színházba, nagyon sok társulatot, előadást látok, hallok, tapasztalok sok féle stílusban, hiszen ezt tanultam, viszont nagyon ritkán vagyok olyan darabon, aminek az üzenete ugyanolyan jó, mint a minősége. Azt éreztem, hogy ez a célom, hogy ilyen érzést tudjak elérni, vagy kiváltani a nézőkből, amikor látják azt a darabot, amit én fogok megírni. Annyira megtetszett, hogy szinte csak versekből, idézetekből állt az egész est, hogy eldöntöttem, ehhez folyamodom én is. Összeszedtem azokat a verseket, amik az eddigi életemben sokat jelentettek nekem, és megpróbáltam ezek köré írni egy történetet, amit decemberben sikerült is befejeznem. De emellett több dolog is inspirált, főként olyan témák, amik elgondolkodtattak, például a koronavírussal kapcsolatos veszteség, hogy hogyan dolgozza ezt fel egy fiatal a halál témáját, hogy hat ez rá, fel lehet-e erre készülni… Ezért helyeztem a történetet egy háború idejére. Miután befejeztem a szövegkönyvet, pár hónappal később igazán aktuálissá vált a darab az orosz-ukrán háború miatt, és most meg is tartotta sajnos az aktualitását a Gázai övezetben való történések miatt. Ezért kezdődik az egész darab szirénázásokkal és a lövöldözésekkel, hogy jobban bele tudja helyezni magát a néző, mert ugyanez akár most itt is megtörténhetne.
K.D.: Gergő, téged mi fogott meg a darabban?
B.G.D.: Tulajdonképpen nem sokat tudtunk mi a darabról, amikor Lili megkeresett bennünket négyünket, mint szöveges szereplőket és két további táncos szereplőt. Azt mondta, hogy az is a célja, hogy a Falka tagjai közül olyan embereket válasszon, akiknek még nem igazán volt lehetőségük kibontakozni, illetve, hogy egy nagyon prózai darabot szeretne. Számomra nem volt kérdés, hogy elvállaljam, hiszen élek-halok a prózai darabokért. Lilit ezalatt a darab alatt láttam először rendezni, és ekkor dolgoztunk először együtt , mégis valamiért biztos voltam abban, hogy ez jó lesz. Egyszerűen Lili, mint ember, akkora biztonságot sugároz mindenki felé; egy pillanatig sem volt benne a kétség afelől, hogy ha bármiféle gond lenne, azon könnyen tovább haladunk majd.
K.D.: Mindkettőtök szemszögéből gördülékenyen ment végig a munka?
B.G.D.: Abszolút.
L.L.A.: Nagyon nagy kiváltság volt velük együtt dolgozni. Komolyan. Nekem ez volt az első rendezésem. Persze voltak már tapasztalataim rendezőkkel, hiszen sok darabban játszottam. A rendezéssel az volt a célom, hogy ami bennem van, és amit a darab által át akarok adni, mindig nyíltan legyen kommunikálva. A próbafolyamatok során is mindig figyeltem, hogy az ő lelkük ne sérüljön, ne maradjon bennük rossz érzés, megfogalmazhatatlan melankólia, frusztráció, mert azért nagyon mély témákat érintettünk, ami nem feltétlen merül fel minden tizenhat éves minden napjaiban. Például van olyan tagunk, aki a halált játssza. Ez nehéz volt neki lelkileg, így a próbák után mindig csak pozitív dalokat hallgatott, hogy fel tudjon oldódni. Mivel kevés szereplős a darab, könnyű volt a próbákon az ő lelki állapotukat is figyelembe venni. Minden alkalommal tisztelettel és odafigyeléssel viszonyultak felém, így egyszerű volt ugyanezt vissza is adni nekik, ezért abszolút gördülékeny volt az egész. Nem egy hosszú szövegkönyvről van szó, ez egy melodráma, rengeteg zenei aláfestés van benne. Ez egy pantomimes, prózai darab, így inkább az volt a nehéz, hogy az érzelmi atmoszférát, a hangulatokat eljuttassuk oda, ahova akartam, úgy, hogy még én is gondolkodtam azon, hogy mit is akarok.
K.D.: Akkor igazából ez egy közös végtermék lett, és kevésbé volt az, hogy a rendező dönt mindenről?
L.L.A.: Igazából az egész együttesen forrt ki. Nem kellett igazán sokat instruálni őket, és volt, amikor ők ösztönöztek engem, hogy vigyünk tovább, vagy fejtsünk jobban ki egy-egy jelenetet.
B.G.D.: A mi szemszögünkből ezt úgy tudnám a legjobban leírni, hogy bizonyítási vágyat mindannyian éreztünk, de nyomást és elvárásokat nem igazán. Mert Lili folyamatosan olyan módszereket alkalmazott velünk, olyan lélektani fejlődésen vitt át mindannyiunkat, ami miatt hiába folyt kőkemény munka, mindig egy felüdülés volt elmenni a próbákra. Mindig élményekkel, útravalóval gazdagodtunk, amit az életben bármikor, bármerre magunkkal tudunk vinni. Így a mi szemszögünkből ez az egész egy felhőtlen és teher nélküli időszak volt, amire mindig emlékezni fogunk.
L.L.A.: Még hozzá szeretném itt tenni, hogy az volt nehéz, hogy olyan verseket tettem bele ebbe a darabba, amit olyan költők, olyan életszakaszban, korban és tapasztalattal írtak meg, amivel ők, a színészek még nem rendelkeztek. Volt egy vers, ami azért is különleges, mert mindenkinek a himnusza lett. Nekem először Anyukám mutatta meg, és annyiszor elolvastam, hogy akarva-akaratlanul is megtanultam, himnuszommá vált, majd megmutattam az öcsémnek, és neki a kedvenc verse lett. Miután beletettem ebbe a darabba, végül Gergőnek és Dávidnak is a meghatározó versévé vált, így ez már közös kedvencünk. Ez a vers Szabó Lőrinctől a Különbéke.
K.D.: Hányszor adtátok már elő a darabot és hol?
L.L.A.: Az a nehézsége a társulatunknak, hogy nincs konkrét épületünk, hanem az abonyi Művelődési Háznak a színháztermét szoktuk kibérelni. Májusban volt a premierje a darabnak, de utána már a nyári darabunkra, a Mamma Mia-ra készültünk, így úgy voltunk vele, hogy ezt majd alkalmanként fogjuk játszani. Utána legközelebb tavaly októberben adtuk elő. Ezután mindannyiunknak nagyon sok külön elfoglaltsága volt, a színészeknek szalagavató, érettségi, és sok más. Amikor játszottuk, nagyon sok budapesti ismerősöm mondta, hogy ez milyen jó darabötlet, és nagyon szívesen megnéznék, csak a távolság miatt mégsem tudják. Így most nagy örömünkre szolgál, hogy fel tudtuk hozni Budapestre. A társulatnak így ez lesz az első darabja, ami utaztatva lesz.
K.D.: Színészként mennyire volt nehéz, hogy „letettétek” a darabot, aztán most újra „felvettétek”?
B.G.D.: Az az igazság, hogy inkább talán azt mondanám, hogy érdekes volt, mintsem nehéz. Érdekes a folyamat, ami lezajlik bennünk a darab alatt és utána. Azt érzem, hogy minden előadás, a számunkra is abszolút katartikus élmény és utána hosszabb idő, akár hetek, akár hónapok kérdése ezt az egészet megemészteni, feldolgozni és magunkban elrakni. Ahogy telik az idő, folyamatosan átértékelődik bennem a karakteremmel kapcsolatban, vagy az egész darabnak a témájával és mondani valójával kapcsolatba. Emiatt azt érzem, hogy mindegyik előadást kicsit máshogy közelítjük meg; már módosult szemlélettel, véleményekkel állunk hozzá a saját karaktereinkhez is, ezért mindig más irányból tud nagyon nagyot „ütni” a nézőkben és bennünk is. Úgyhogy én nem gondolom semmilyen szempontból hátrányosnak, vagy negatívnak azt, hogy vannak ekkora kihagyások az előadások között. Mindannyian 16 évesek voltunk szöveges szereplőkként, amikor elkezdtünk ezen dolgozni. Most, hogy már 18 éves vagyok, úgy gondolom, hogy ez pont olyan időszak az ember életében, amikor a legtöbbet változik a legrövidebb idő alatt. Így nekem is nagyon sok mindenről változott a véleményem, és ezért várom a mostani erőadást is, hiszen úgy érzem, hogy csak többet és többet tudnék belerakni ebbe az egészbe.
K.D.: A kezdeti felálláshoz képest megváltozott az egyik karaktert alakító színész személye. Milyen volt már régi szereplőként egy újat bevonni?
B.G.D.: Az igazat megvallva még nem volt közös próbánk. De talán így a hozzáállásunkról tudok beszélni szerintem. Én úgy gondolom, hogy ahogy már el is meséltük a próbák folyamata, hangulata, a kezdetektől megteremtett egy nagyon-nagyon szoros és nagyon családias légkört a szereplők, és az egész stáb között. Az, hogy ebből valaki kiválik, az nyilván mindenkit meg fog viselni. Azt nem tudom, hogy az új szereplővel mennyit fog változni a darab, de kíváncsian várom, mert biztos vagyok benne, hogy valamennyit változni fog az új színész által hozott karakter. Viszont ez mindig így van, mindig egy kicsit más, hogy ki milyen árnyalatát mutatja meg egy-egy karakternek, és hiába van az a szereplő megírva, mégis nagyon sok oldalát meg lehet mutatni különböző játék segítségével. Úgy veszem észre a többieken is, hogy mindenki nagyon nyitott, és azt látjuk, hogy az új színész is nagyon várja már a közös munkát. Abban meg nem kételkedem, hogy minden erejével azon lesz, hogy ugyanakkor erő bedobással tudjuk ezt folytatni, mint ahogy elkezdtük.
L.L.A.: Nem egy teljesen idegen emberről van szó, a többiekkel már többször dolgozott együtt, több darabban is. Ezért nem hiszem, hogy probléma lenne a személyével, a befogadásával vagy a játékával. Nem véletlen, hogy őt kértem fel erre a szerepre. Hogy mennyiben fogja ez megváltoztatni magát a darabot? Biztosan egy kicsit furcsa lesz, meg más, hogy nem az az illető van itt, aki eddig játszott. Nem hiszem, hogy jobb vagy rosszabb, hanem tényleg ez a jó szó rá, hogy más lesz.
K.D.: Már csak egy kérdésem lenne, kinek ajánlanátok a darabot, és miért?
B.G.D.: Én tulajdonképpen kortól, nemtől, nemzetiségtől, bármitől az ég világon függetlenül mindenkinek ajánlani tudom. Ugyanis szerintem annyira globális szintű problémákat is feszeget, hogy mindenki számára érdekes lehet. Azt szerintem mindannyian ismerjük, és tudjuk, hogy a halál nem válogat, és mindenki életében jelen van, mindenki találkozik vele. Ez egy olyan előadás, amit mindenki értékelhet, és mindenki fog tudni belőle magához venni valami olyat, ami a számára értékes, és amit hasznosítani tud. Annyira széles skálán mozog a problémák és az emberi értékek boncolgatása ebben az egész előadásban, hogy úgy gondolom, mindenkinek érdekes lehet és senki nem veszít azzal, hogyha megnézi ezt a darabot, viszont nagyon-nagyon sokat lehet vele nyerni.
L.L.A.: Szerintem világszinten páratlan a magyar szépirodalom. Ezt mutatjuk meg a darabban a versek által. Az, hogy mi a magyar költőink szavai által mondatunk ki igazságokat és értékeket, szerintem még sokkal mélyebben tud hatni. Kicsit cél is az, hogy aki nem ismerte eddig ezeket a verseket, vagy magával a költészettel állt eddig hadilábon az is valamilyen módon közelebb kerüljön hozzá. Vagy csak megértse, hogy az irodalom, meg a történelem nem csak egy tantárgy, ami kötelező és meg kell tanulni, hanem egy kincs, ami jó, ha a lételemünkké válik. Nemcsak nemzeti identitás szempontjából, hanem emberi mivoltunk szempontjából is fontos ez. Sokszor nem gondoljuk úgy, hogy nem vagyunk egyedül. Az is cél ebben a darabban, hogy megmutassuk, nincs egyedül az ember - bár egyébként végig egyedül van - az ő gondolatai jelennek meg végig, az ő emlékei, az ő barátságainak, a szerelmeinek, az ő életéből fontos személyeknek a kivetülései. Aki szeretne egy kicsit mélyebb történetet látni, hallani, amiben aktuális mondanivalókat pedzegetünk, annak én tudom ajánlani ezt a darabot. A legérdekesebb egyébként még így a darabbal kapcsolatban, hogy nagyon sokan odajöttek hozzám és elmondták, hogy nekem a darabból ez a rész azért ütött mert… Én ehhez úgy tudtam kapcsolódni, hogy volt az életemben olyan aspektus… Anélkül, hogy kérdeztem volna, ők a lelküket, és az életüket úgy kezdték el nagyon mélyen megosztani velem, mintha egy ilyen terápián lennénk. A végén nagyon sokszor nem is tudják az emberek, hogy tapsoljanak-e. Amikor vége az egésznek és felkapcsoljuk a lámpát, akkor még sokáig ülnek, és nem tudnak megszólalni, nehezen indul meg a tömeg a színházból kifelé. Érdemes zsebkendővel készülni. Nyilván nem garantált a sírás, mert mindenki másmilyen állapotban, más élethelyzettel érkezik oda. De sokak meséltek el traumákat utána, hogy a darab egyrészt kicsit felszakította a sebet, vagy éppen segített egy kicsit a gyógyulásban és a megerősítésben. Sose tudhatjuk, hogy mikor van az a bizonyos utolsó óra vagy nap. Ezért kell értékelni és minél többször meg kell ismételni az együttöltött minőségi időt, mert sose tudhatjuk, hogy mennyi van hátra.
K.D.: Van esetleg még valami, amit szeretnétek megosztani a darabbal kapcsolatban?
L.L.A.: Talán az, amit Kosztolányi Dezső olyan megfogalmaz a Hajnali részegség című versében: „…mégiscsak egy nagy ismeretlen úrnak vendége voltam.” hogy fontos megérteni azt, hogy igen, az élet és a halál fölött nincs hatalmunk. Nyilván ez hitbeli kérdés inkább. De a célom is volt, hogy ebben a darabban legyen ateista, és legyen hitét megélő karakter is. Mert ez elengedhetetlen a halál kérdéskörében, hogy ki hogyan gondolkodik arról, hogy mi van a halál után. Célom volt, hogy a lány, aki a történet főszereplője, eljusson arra a pontra, hogy az élete nem a saját kezében van, hanem átadhatja és hálás azért, amit itt megélhetett. És lehet, hogy csak ennyi volt, lehet, hogy csak 16 év, de az az övé. Nem dühös, vagy nem szomorú, hanem békesség van benne, hogy úgysem ő irányít, hanem átadja az irányítás másnak, és ezért kap egy lelki békét, megnyugvást. A katarziseredeti görög jelentése is az volt, hogy egy lelki megtisztulás, megújulás egy tragikus esemény bekövetkezése után. Az ember rájön arra, hogy csak vendég volt ezen a Földön. Örült, hogy itt lehetett, de hazatérhet oda, ahova úgy gondolja, hogy igazán tartozni fog, és ahol olyan nyugalmat talál az örök életben, amit itt a világ és a különböző háborúk miatt nem tud megélni.
Köszönöm, hogy interjút adtatok nekem, és sok sikert a próbákkal, majd pedig az előadással is!
