Korábbi cikkünkben fényt derítettünk arra, hogy miként alakult a Magyar Királyság sorsa Szent István királyunk után. A Szűz Anya rövid időre megoltalmazta az országot, de András király még nehezebb pozícióban várta III. Henrik támadását, mint elődei. Hogy tudta András és testvére Béla herceg felvenni a harcot a német hódítokkal szemben? Cikksorozatunk soron következő része ezt a kérdést fogja körüljárni.
András egy pénzügyileg és katonailag is meggyengült országot örökölt. Nemzetközi megítélése szerint meglehetősen gyenge volt, leginkább Nyugatról számíthatott III. Henrik bosszújára, aki újra hatalmi rendszere részévé akarta tenni az országot. András tudta, hogy a katasztrofális ménfői csata útja helyett egy másfajta stratégiát kell választania, mint elődjének, Aba Sámuelnek. Tudta, hogy sokáig nem tarthatja fel Henriket, akivel a béketárgyalások csak időhúzásként szolgáltak. Ebben a taktikában a nemzetközi események is segítették András királyt; a clunyi reform (1046) nagyban lekötötte a császár figyelmét, ugyanis a sutri zsinaton egy új pápát is választott. Ez azonban egy hosszútávú veszéllyé vált, ugyanis András hatalomra jutását elősegítő pogány mozgalom, és a pápa áldása egy teljesen legitim hadjárat indítási ok volt a korszakban. Ezenkívül András keletről is veszéllyel nézett szembe; a remek katona és hadvezér öccse Béla érkezett, hogy magának követelje az országot.
András a ducatus intézményével rábírta testvérét arra, hogy újra összeálljon a testvéri páros, és Béla a segítségére legyen a Henrik ellen folytatott harcban. Béla megkapta András ígéretét, hogy utána ő következik majd a trónon. A fehérvári események Henrikhez is eljutottak, így tudta, hogy Béla személyében egy hozzá hasonló ügyes taktikusra lelt, aki méltó ellenfélnek bizonyulhat. Béla - aki a katonáskodásért felelt - erre a hírnévre rá is szolgált a gyepű taktikára építve, és a Rába, illetve Fertő menti mocsarak felhasználásával elkezdte megszervezni a védelmet. A gyepű a Magyar Királyság határvidékét jelenti, ami a korban lakatlan volt és kiépített, megbízható úthálózattal sem rendelkezett. Ez azért volt hasznos, mert az érkező csapatok és utánpótlásaik nehezen tudtak áthaladni. A mocsarak és az erdőségek hasonló célt szolgáltak, illetve kedveztek a Béla által választott gerilla és előcsatározó taktikának. Béla parancsára a Duna felső folyásánál mind Hainsburgot (Hanság) mind pedig Pozsonyt is megerősítették, hiszen innen várták a támadást leginkább.
Béla intézkedései révén Henrik tudta, hogy minél tovább vár, annál kisebb lesz az esély a hódítás sikerére. 1050-ben tehát útnak indította a Gebhart püspök által vezetett „keresztes” hadat, amely majdnem kétezer főt számlált (összehasonlításképpen a Magyar Királyság állandó hadereje nem haladta meg az 500-600 főt). A püspök feldúlta a Hanságot, és elfoglalta Hainsburgot. A magyar válasz is krónikába illő volt; szeptember 22-én éjjel ugyanis a magyar lovasíjjászok (Európa szerte a legjobbnak tartott egység) megtámadták a német tábort. Gebhart azonban nem vesztett sok katonát, feltehetően főképp a nehéz páncélzatuknak köszönhetően, annak dacára, hogy egyes sátrakba kétszáz nyílvessző is fúródott Kézai Simon szerint. Gebhart sikerén felbátorodva a németek előrevonultak Pozsonyt megkerülve, de a tél beálltával visszavonultak.
Henrik megértette, hogy a magyarok várják a támadást, és minden erejükkel azon lesznek, hogy a Fertő és a Rába mentén biztosítsák a stratégiai fontosságú területeket. Tudta, hogy északabbra sem tud kerülni a Kárpátok és a Felvidék vizei miatt. A császár 1051-ben saját kezébe vette a hadjárat szervezését, és a források alapján egy legfeljebb tízezer fős hadat gyűjtött össze a birodalom minden tájáról (megint csak összehasonlításképpen a 907-es pozsonyi csata óta ekkora had nem szerveződött azért, hogy Magyarországra törjön). A magyar vezetés, András és Béla szintén sereg gyűjtését rendelte el, így a véreskard hívására, az ispáni seregekkel kiegészülve legfeljebb négyezer fős sereget állított ki a Magyar Királyság. Ahogyan a klasszikus Theoden királyi idézet is mondja: „kevesebb, mint fele a reméltnek”.
