Ha magyar királyokat kell említeni, mindenki Szent Istvánra, Lászlóra, vagy éppen Mátyás királyra gondol, a történelemórákon is csak III. Béla, II. András, és IV. Béla kerül említésre a magyar középkor kapcsán. Miután volt szerencsém évfolyamdolgozatom elkészítése során mélyebb betekintést nyerni az Árpád-kor történelmébe, rádöbbentem, hogy megannyi királyunkról érdemeikhez képest kevesebb szó esik, még a történelmileg műveltebb körökben is.
Géza 1130-ban született II. (Vak) Béla, és Ilona királyné első gyermekeként, Tolnán. Gyermekkoráról nem sokat tudni, mindössze 11 éves volt, amikor apja halála után a trónra ülhetett, azonban kezdetben a kiskorúsága miatt anyja, illetve anyja testvére, Belos bán uralkodott. A csapatnak egyből egy trónkövetelővel kellett megküzdenie, méghozzá Borisszal, Könyves Kálmán kitagadott fiával, aki 1145-ben német segítséggel egy gyors akcióval elfoglalta Pozsonyt. Az ekkor 15 éves Géza seregével elindult és megostromolta a várat, amelyet sikeresen el is foglalt. Hősiessége miatt lovaggá ütötték, azonban Boriszt nem sikerült elfognia.
A konszolidáció után Géza, immár a 16. életévét betöltve teljes jogú királyként az országépítésre koncentrálhatott. Erdélybe a Németalföldön történt áradások miatt hazájukat elveszítő flamandokat telepítette be, emellett német lovagok is érkeztek, a Héder és a Wolfer testvérek embereik kíséretében. Hederből később országbíró, majd nádor lett. Az ország lakossága az uralkodása idején elérte a másfél millió főt, és képes volt egy 30 ezer fős hadsereg kiállítására. Ez 150%-a az egy évszázaddal régebbi állapotnak.
Mivel a Borisz ügy miatt a nyugati szomszédunkkal, a Német-Római Birodalommal nem volt felhőtlen a viszony, Géza keleten keresett szövetségest, akit meg is talált II. Izjaszláv, a kijevi nagyfejedelem személyében. Feleségül vette annak nővérét, Eufrozinát, akitől 8 gyermeke született, négy fiú és ugyanennyi lány, s akik közül kettő később magyar trónra is ülhetett. Sógorának többször segített a nagyfejedelmi pozíció megtartásában, Haliccsal így halála utánig kitartott a béke.
Bizánccal szembe anyja származása miatt került, 1150-ben Manuel császár indított támadást Szerbia ellen, ebben segítségére volt a már többször legyőzött Borisz is. Kezdetben a bizánciak arattak sikereket, azonban sikerült őket visszaverni, amikor Géza megérkezett Halicsból. Mindez már 1151-ben történt. Ezek után 1153-ban és ’55-ben is sor került összetűzésekre.
Utódlását biztosítani kívánván 1152-ben a mindössze 5 éves István fiát maga mellé vette társuralkodóként, másik két akkor élő fiának hercegi ellátmányt adott. Ez sem tudta azonban megakadályozni, hogy öccse, István, jó Árpád-kori szokás szerint szervezkedni kezdjen ellene 1156-ban. A merényletet sikerült megakadályozni, azonban azt nem, hogy István később unokaöccse trónjára törjön.
II. Géza 1162-ben, mindössze 32 évesen hunyt el. Uralkodása alatt sikerült legalább egy időre konszolidálni minden határon a külpolitikai helyzetet, emellett kapcsolatokat épített ki többek között Egyiptommal, és a mai Irán területén fekvő Hvárezmi Birodalommal. Megalapította az első magyarországi ciszterci monostort, és támogatta a muszlim kisebbséget is.
Minden tehetsége ellenére sajnos igen kevés hely jut neki a történelemkönyvekben, de még a történelem iránt mélyebben érdeklődők is kevesen tudnak róla. Mindig érdekes belegondolni, hogy mennyi ember felett suhan el a történelmi emlékezet, csak mert annyi más nagyszerű ember élt, és még élni fog.
