2005-ben január 27-ét az ENSZ közgyűlése a holokauszt nemzetközi emléknapjának nyilvánította. A holokauszt magyarországi áldozatairól 2001-óta április 16-án emlékezünk meg.
A náci megszállás után, 1944-ben ezen a napon (április 16-án) kezdődött az első gyűjtőtáborok felállítása az akkori Magyarország kárpátaljai területén. Ezzel kezdődött a vidéken élő magyar zsidóság erőltetett ütemű deportálása. Közel 400 ezer honfitársunkat kényszerítették megsemmisítő- és munkatáborokba. Többségük soha nem tért haza. A magyar nemzetiszocialista eszmék követői, a nyilasok hatalomra jutásával veszélybe került a közel 300 ezres budapesti zsidóság élete is. A nyilasok sokakat gettóba zártak, másokat gyalogmenetben Ausztriába hajtottak. Több budapesti lakost a jeges Dunába lőttek, az ő emléküket őrzi a Cipők a Duna-parton holokauszt emlékmű. 1941 és 1945 között több, mint 400 000 magyar zsidó áldozatot követelt a népirtás. A náci rendszernek a zsidókon kívül a romákat, fogyatékosokat, homoszexuálisokat, politikai és vallási ellenállókat sem kímélte.
Ezek tények többé-kevésbé mindannyiunk számára ismertek, hiszen megtanultunk őket az iskolában történelemórán. Bár a nemzedék, amely közvetve vagy közvetlenül része volt ezeknek az embertelen események hamarosan elfogy, a holokauszt mégsem csupán a történelemkönyv egyik lezárt fejezete, hanem az emlékezés útján most is a napjaink része. Most, április 16-án ne úgy tekintsünk a Holokausztra, mint a történelem hátunk mögött hagyott, már homályos fejezetére, hanem egy máig fájó sebre Magyarország, és az egész világ szívén.
„Mivelhogy túlélő vagyok, a legnagyobb hálával tartozom a gondviselésnek, amelyet nem szeretnék puszta véletlennek képzelni. De innen származik a neheztelésem is minden gondviselésszerű kegyelem illúziójára, mert ha a sorsok ura akarta is az életben maradásomat, miért nem akarta a többi gyerekét is, akik semmivel sem voltak bűnösebbek nálam. Nem lehetek olyan bőkezű, hogy Verát, Gyurit, Katit, Jutkát, Babát, Jancsit, Gabit, Icát, Sarolta nénit, Dolfi bácsit, Giza nénit, Náci bácsit, Ilonka nénit, Pista bácsit, Margit nénit, Béla bácsit, Gyula bácsit és a többieket odaadjam a teljes enyészetnek.” – emlékezik vissza szeretteire Konrád György az Elutazás és hazatérés című könyvében. Habár egészen más távlatokból, de ez a feladatunk nekünk is, emlékezni azokra, akik nem tértek haza azokra, akik hazatértek azokra, akik hősiesen segítettek a zsidókon. A holokauszt emlékének életben tartása és átadása a következő generációnak a közös feladatunk, tanulnunk kell belőle, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg.
Hogyan emlékezz meg a népirtás áldozatairól? Erre a kérdésre nincs egy jó válasz, úgy, ahogy te szeretnél. Sétálj el a Dohány utcai Emanuel Emlékparkba, vagy a Cipőkhöz a Duna parton, vedd le a polcról és lapozd át a Sorstalanságot, Anne Frank naplóját, vagy Radnóti Miklós egy verseskötetét, látogass el a Terror Házába, vagy mondj el egy imát.
"Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
ez volt a múlt, emez a vad jelen, -
hordozd szivedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen."
Radnóti Miklós Nem bírta hát... részlet
