Szinyei Merse Pál a 19. századi magyar festészet egyik legmeghatározóbb alakja. Az életművét bemutató, Kép és kultusz című kiállítást február 20-ig lehet (és érdemes) megtekinteni a Magyar Nemzeti Galériában.
Szinyei 1845-ben született Szinyeújfalun, egy értelmiségi, nemesi családba. Hamar vonzódni kezdett a festészethez. 1856-ban már Mezey Lajos festőművész tanítványa volt. 1864-től a Müncheni Képzőművészeti Akadémián tanult, majd 1869-ben kilépett, hogy saját műtermet nyisson. Fő művét, a Majálist 1872-ben festette meg Benczúr Gyula festőművész műtermében. A mű több kritikát kapott az 1873-as bécsi világkiállításon. 1883-tól az összes festményét a szabadban alkotta. 1884-ben a családjában előforduló halálesetek eloltották festés iránti vágyát. Tíz év múlva, Zemplényi Tivadar festő hatására azonban újra ecsetet ragadott. Karrierje gyorsan ívelt felfelé, rengeteg külföldi díjat kapott, 1905-ben megrendezett önálló kiállítását is pozitív sajtóvisszhang követte. 1910-ben pedig Berlinben nyitott egyéni tárlatot.
Szinyei a budapesti művészeti élet meghatározó személyisége is volt. Ferenczy Károllyal és Rippl-Rónai Józseffel 1907-ben egy művészegyesület megalapításába kezdtek. Céljuk a naturalista és impresszionista festők egyesítése volt. Az egyesület, több neves festő közreműködésével, egy évvel később létrejött, Magyar Impresszionisták és Naturalisták (MIÉNK) néven. Több kiállítást is rendeztek, törzshelyük a Japán kávéház volt. A művész 1920-ban hunyt el, halála után negyven nappal társulatot hoztak létre a nevével.
A kiállításon egymás mellet követhetjük végig Szinyei életének és művészetének lépéseit, felfedve a kettő közötti párhuzamot.
„A szín, azt hiszem a legnagyobb könnyebbség és legjelentősebb dolog a festő kezében”
- az idézet alapján világossá válik, hogy a művész óriási jelentőséget tulajdonított a színeknek. Különböző alkotói korszakainak festményeit egészen más árnyalatok jellemzik. Az 1880-as években, a „hallgatás éveiben” leginkább őszi tájakat ábrázolt, az 1910-es években tavaszi kertekben, élénk virágokban lelt ihletre. Szinyeinek munkássága alatt folyamatos célja volt a végletekig eseménytelen táj ábrázolása, a történés és hangnélküliség. Úgy gondolom ezt a célját már pályafutása kezdetén elérte, ez teszi igazán egyedivé a tájképeit. Nekem a Hóolvadás című festmény tetszett a legjobban. Az olvadó hó pillanatnyi látványa ihlette meg a festőt, aki mindössze egy óra alatt megjelenítette a látványt a vásznon. Azért érdemes végig nézni ezt a kiállítást, mert a festő leghíresebb képeit (mint például a: Léghajó, vagy a Majális c. kép) csodálhatjuk meg, de mellette egy teljesen komplett képet kapunk egész életművéről, számtalan kevésbé híres, de nem kevésbé jelentőségteljes művén keresztül.
A kiállítást többen kritizálják, sokan nem tartják megfelelőnek egyes képek kivilágítását, mások nem érzik témába illőnek az utolsó teremben található modern képeket, amikhez az alkotók Szinyei munkáiból merítettek ihletet. Az utóbbival nem tudok egyet érteni, az utolsó teremben kiállított képek szerintem kifejezetten üdítőek voltak és valódi keretbe foglalták a kiállítást, bebizonyították: Szinyei Merse Pál művészete nem ért véget halálával sem, benne él a mai modern művészetben is.
