„Egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv.” /Kányádi Sándor/
A magyar nyelv – nem csak kultúránk, identitásunk része, hanem történelmünk és büszkeségünk is. Több mint 1000 éves múltunkat első kézből figyelhette végig, adott olyan szép szavakat, mint a csillag vagy a szabadság, és olyan, még a velejéig magyar ember fülének is furcsán hangzóakat, mint az Ököritófülpös, amit egy település visel. Eme varázslatos és a maga módján izgalmasan fondorlatos nyelv ünnepe nem véletlenül esik pont november 13- ára; 1844-ben ugyanis ezen a napon fogadták el az 1844. évi II. törvényt, amely a magyar nyelvet hivatalosan is államnyelvvé nyilvánította. Ahhoz, hogy méltó módon ünnepelhessük közös kincsünket, elevenítsük fel a főbb történelmi lépcsőfokait!
10. század – első magyar nyelvemlékeink, többnyire hely- és személynevek
1190 – Halotti beszéd
1300 – Ómagyar Mária siralom
1533 - első, tisztán magyar nyelven írt könyv megjelenése: Komjáti Benedek - Az zenth Paal leueley magyar nyeluen
17. század – a nyelv már hasonlít a mai formájára, de nincsen általánosan elfogadott irodalmi nyelv
18. század – Kazinczy Ferenc nyelvújítási mozgalma
1836 – a magyar hivatalos nyelv lesz
1844 – államnyelv
A Kazinczy által kezdeményezett megmozdulás azért is volt fontos, mert önmagában az akkori magyar nyelv nem volt elég választékos a tudományos értekezések lebonyolítására. A latinizmus és az idegen szavak olyannyira domináltak, hogy a laikus személyeknek gondot okozott azok megértése. Így születtek meg a mai, átmagyarosított szavaink. (Pl. improvizátor –> rögtönész à rögtönző) Emellett sok szót lerövidítettek, kihaltakat újból felvettek a szótárba, vagy nyelvjárási szavakat más területeken is elterjesztettek. Mégis, a magyar nyelv agglutináló mivoltjából eredően, a legnépszerűbb nyelvújítási forma a szóképzés volt. Ennek köszönhetjük az -ékony/-ékeny, -ászat/-észet, -ék, -mány/-mény, stb. képzőinket.
Néhány szó a nyelvújításból:
- folyékony, féltékeny
- borászat, pincészet
- jegyzék
- festmény
- győzedelem à győzelem
- gyurma, járda, uszoda
Természetesen a megújított szavakat kritikával is illették, ebből kerekedett ki a „nyelvújítási vita”, amelynek eredménye a Mondolat című gúnyirat lett, Somogyi Gedeon nyelvész tollából. Továbbá előfordult, hogy a sok újdonságot a magyar nép nem fogadta be, ezeket pedig egy idő után ki is rostálta a szájhagyomány. Ilyen szavaink voltak például az unadék (unalom), dolgász (üzletember), festékeny (festői) és mindeményedelem (egyetem).
A nyelvújítás eredménye többek között szavaink számának mérhetetlen megduzzasztása is: számukat 800 000 és 1 065 000 közöttire becsülik. Ezek közül egy mai értelmiségi ember csupán 50 000-t ismer, míg egy elsős kisgyermek szókincse 2000 körül mozog. Ennek köszönhetjük azonban, hogy olyan választékosan tudjuk kifejezni magunkat, hiszen a gyönyörű szónak is 45+ szinonímáját tartjuk számon.
Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke (részlet)
Egyik olaszóra során,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?
Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,
(…)
S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?
Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!
Firenze 1984. X. 12.
Ennek okán november 13-án legyünk hálásak a nyelvünknek; olvassunk egy verset, könyvet, vagy koccintsunk valamelyik kávézóban, kávéházban (jó 20. századi módra) a régi nagy költőkre és mindazokra, akik a magyar nyelv kincseinek felkutatásán, szavainak ékesítésén és fennmaradásán fáradoztak. Legyünk büszkék, hogy egy olyan választékos nyelvet beszélünk, amelyben a negatív jelzőkkel ellátott melléknevek is jót jelentenek, amiben van értelme a kettős tagadásnak és amely olyan egyedülálló nyelvi játékokkal is rendelkezik, mint az eszperente.
