A középkori kereskedők egyik fontos célja az anyagi megszorítások kikerülése volt, ez vezetett a pénzügyi műveletek folyamatos átalakulásához. Na de mi volt a helyzet a tanulói kölcsönökkel? A diákhitelek története Európában egészen a 11. századig, a felsőoktatási rendszer létrehozásáig nyúlik vissza.
Napjainkban a gazdaság fejlődését nagyban elősegítik az olyan pénzügyi eszközök, mint a biztosítás, a csekkek, az ATM-ek és az online ügyintézések. Ezek egyrészt könnyítik a kereskedelmet és kiterjesztik a kölcsönhöz jutás lehetőségét is. A pénzügyi fejlődés hosszú folyamata során a kereskedők nemegyszer próbálták kijátszani ennek a megszorításokkal teli rendszerét, ami rossz pénzügyi innovációhoz vezetett.
A hallgatói kölcsön intézménye a középkorban több volt, mint kaotikus. Eleinte a pénzre szoruló egyetemi tanulók és tudósok sem különböztek az átlagos kölcsönfelvevőktől. Mindenki ugyanattól a kölcsönadótól vette fel hitelét. A fedezetet legtöbbször könyvekben biztosították, a diákok gyakran saját tankönyveiket adták oda. Mivel ezek állatbőr kötésű és kézzel írott könyvek voltak, jócskán meghaladták a nyújtott kölcsön összegét. Tanulmányaik végeztével pedig nem „kérték – fizették” azokat vissza, így a kölcsönadók többszörös áron eladhatták azt. Ez a rendszer sokszáz év működés után, a 16. század közepén hanyatlani kezdett, mivel a folyamatos lázongások során a biztosítékul adott könyvek megsemmisültek és megjelentek az első könyvnyomtatók, amelyek a dokumentumok és az iratok értékcsökkenéséhez vezettek. A bankárok a fedezetet ingatlanra és drága családi ékszerekre váltották, és a kamatfizetést is a hallgatókra kényszerítették.
A középkorban az egyház tiltotta az uzsorát – a kamatfelszámítást, vagy „pénz csinálását pénzből” –, ami a pénzügyi szektor növekedésének legnagyobb gátját jelentette, azonban a bankárok és kereskedők hamarosan több módszert is találtak arra, hogy kijátsszák a szabályozást.
A bankok és a kereskedők leleményesen rejtették el a tranzakciók kamatait. A legegyszerűbb módszer az volt, hogy a kölcsönfelvevő elismerte, hogy nagyobb pénzösszeggel tartozik, mint amennyit kézhez kapott. Például az adós kiadhatott adóslevelet 15 fontról, miközben csak 10 fontot kapott, az 5 font különbség volt a „kamat”. A kamat elrejtésének másik módszere az volt, hogy a szerződés tartalmazott egy a „késedelmes” fizetésért járó díjat, miközben a kölcsönt a kezdettől fogva úgy tervezték, hogy késve fizetik majd vissza.
Egy másik középkori gyakorlat a chevisance, vagy újraeladási megállapodás volt. A kölcsönvevő eladja az árut a kölcsönadónak egy bizonyos áron, annak elfogadásával, hogy a kölcsönvevő azt magasabb áron vásárolja vissza. Hasonló logika hatja át manapság a repo piacot, amiben a pénzintézetek rövid távú finanszírozást igényelnek, és meghatározott áron később visszavásárolják a szóban forgó értékpapírt. Végül pedig a kölcsönfelvevő donum-ot is fizethet a kölcsönzőnek, vagy „önkéntes” ajándékot adhatott ráadásként a kölcsöntőkére.
A kamat elrejtésének legkifinomultabb módszere az átváltások alkalmazása volt. A valutaárfolyamhoz kapcsolódó eszközöket eredetileg kereskedelmi célú pénzátutalásokra hozták létre, de hitelelemeket is tartalmaztak. A váltón az állt, hogy a kiállítója egy bizonyos pénzösszeget kapott helyi valutában a vásárlótól „A” helyen, amit egy bizonyos idő után „B„ helyen kell visszafizetnie egy másik valutában egy meghatározott árfolyamon. A kamatot az árfolyam manipulálásával rejtették el „A” és „B” hely között, úgy, hogy a kamatlábat a különbözettel határozták meg, vagy a két árfolyam közötti különbséget terjesztették ki, minél nagyobb volt ez a különbözet, annál magasabb volt a profit.
A középkorban a kereskedők feltehetőleg jobban ki tudták számítani a pénzügyi „ajándékokra” vagy „büntetésekre” kirótt kamatlábat, vagy jobban látták előre az árfolyamokat, mint ügyfeleik, ami lehetővé tette, hogy magasabb kamatokat számítsanak fel. Úgy tűnik a pénzügyi praktikák megítélésében a középkortól egészen napjainkig folyamatos ellentmondások feszülnek. Külső szemmel nézve bizonyos pénzügyi praktikák még illegálisnak is tűnnek. De szükség volt a hibák felismerésére, hogy napjainkban stabil lábon álljanak a pénzügyi intézményeink nyújtotta szolgáltatásaink.
