A kaliforniai Livermore-ban, az East Avenue 4500 szám alatti tűzoltóság épületében megtalálható egy immáron 1901 óta égő villanykörte. Bár a „Százéves Fény”-re keresztelt izzó már a maga korában is kivételesnek számított, a korszakban gyártott átlagos körtékre se lehetett panasz, ugyanis a lámpák élettartama évről évre hosszabbodott, egészen 1926-ig. Ezt követően furcsamód beállt egyfajta szabványszerű, rövidebb élettartam.
Történt ugyanis, hogy 1924. december 23-án a kor legnagyobb villanykörte gyártói, köztük a német Osram, a holland Phillips és az amerikai General Electric képviselői összeültek Genfben, hogy létrehozzák az úgynevezett Phoebus kartellt. (A tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény 12.§-a így fogalmaz a kartellekről: „a versenytársak közötti olyan megállapodás vagy összehangolt magatartás, amelynek célja a verseny korlátozása, megakadályozása vagy torzítása, így különösen a vételi vagy eladási árak, valamint az egyéb üzleti feltételek közvetlen vagy közvetett meghatározása, az előállítás vagy a forgalmazás korlátozása, a piac felosztása, ideértve a versenyeztetéssel kapcsolatos összejátszást, az import- vagy exportkorlátozást is.”)
A Phoebus abban állapodott meg, hogy az akkori átlagos villanykörte élettartamára, 2000-2500 órára limitet szabjanak. A maximum 1000 órában lett megállapítva. A körtéket úgy tervezték át, hogy minél pontosabban adják meg magukat a megszabott idő lejártával, ezzel megteremtve azt a fogalmat, amit úgy ismerünk, hogy tervezett elavulás. A cél egyértelműen a bevétel növelése volt. Ritkán vásárolt áru kevesebb pénzt hoz, mint a gyakrabban vásárolt. A kartell az izzó gyárakat tesztekkel nyomon követte, hogy a legyártott villanykörték élete pontosan érjen véget. Amelyik gyár ezen felül teljesített azt pénzbüntetéssel sújtották.
A kartell 1939-ben befejezte működését. Az azóta eltelt időben rengeteg törvény született, ami figyeli, hogy hasonló kartellek ne jöjjenek létre. A piaci versenyszabályok és az antitröszt politika a részét képezi a legtöbb modern állami berendezkedésnek.
Az idő előrehaladtával pedig a klasszikus fémszálas izzókat leváltották a LED izzók, amelyeknek a dobozon feltüntetett üzem idejére 50 000 órát írnak, a tervezett elavulás viszont fennmaradt és tovább él napjainkban is, nemcsak fényforrásaink esetében.
Az akkumulátoraik kapcsán például az Apple-t 15 éven belül másodszorra perelték be a fogyasztók. Először 2003-ban, az iPod 18 hónap alatt tönkre menő akkumulátorai miatt. Másodszor pedig az iPhone-ok akkumulátor idejének szoftver frissítési utáni csökkenése kapcsán. Mindkét esetben a fogyasztóknak adott igazat a bíróság. Utóbbi „Batterygate”-ként elhíresült esetnek a károsultak felé történő kifizetése továbbra is zajlik.
A piac sajnos igazolhatja a tervezett elavulás szükségességét a cégek javára. Azok a gyártók, akik tartós termékeket gyártanak, viszonylag elfogadható áron csődöt kell, hogy mondjanak olyan társaikkal szemben, akik rövidebb használati idővel tervezve és olcsóbban bocsátják piacra termékeiket.
Újrahasznosításra történő ösztönzések és a felhasználók javításhoz való jogának előrébb helyezése az elmúlt években egyre több jogszabályban megjelent. A változás viszont nehéz, ha egy közel 100 éves trendet és üzleti érdeket kell megdönteni. A valódi környezetvédelem az lenne, ha a szabályozás hátrányosabb helyzetbe hozná a rosszabb minőséget gyártókat.
