Nemrég jelent meg egy tanulmánya a Iustum Aequum Salutare 2020/1 számában, ahol a 16-17. századi királyválasztás és trónöröklési jog kérdését vette elő, méghozzá azt a hazai jogtörténetírásban vallott állásponttól némileg eltérően, annak kevésbé ismert spanyol szálait is belefűzve.
Igen. A trónbetöltés rendjével, a királyválasztási joggal, a Pragmatica Sanctioval a századfordulón rengetegen foglalkoztak, historikusok és jogászok egyaránt. Viszont a hazai történetírásban olyan új irányzat jelent meg az utóbbi évtized(ek)ben, amely szerint a Habsburg-magyar viszonyt nem kizárólag Bécs, hanem az egész Habsburg-ház, tehát Bécs-Madrid-Brüsszel-Pozsony viszonylatában érdemes vizsgálni. Ez nem csak a politika- vagy hadtörténet, de az alkotmány- és jogtörténet tekintetében is új látószöget nyit.
(Habsburg-uralom alatt álló területek a 16-17. század fordulóján Európában)
Miért nem foglalkozott eddig ezzel a jogtörténetírás?
Fraknói Vilmos járt a 19. század hetvenes éveiben Spanyolországban, és biztosan látott kulcsfontosságú dokumentumokat, de ha jól tudom, az éppen dúló carlista (polgár)háború miatt a források nagyobb részéhez nem tudott hozzájutni. Utána pedig – különböző okokból – egészen a 21. század elejéig nem foglalkozott vele igazán senki, legalábbis jogászok biztosan nem. Viszont éppen a mostani hazai hispanista generáció különböző politika-, diplomácia- és hadtörténeti munkái vezettek engem is oda, hogy az alkotmány- és jogtörténet terén is van még mit feltárni, jócskán van még minek jobban utána járni.
Ilyen kérdés a nőági öröklés kérdése is? Van egy rész a cikkében, amelyben (trón)öröklési jogról való női lemondó nyilatkozato(ka)t hoz fel.
Pontosan. És ez éppen azt látszik bizonyítani, hogy az egész dinasztia gondolkodására, jogfelfogására mennyire hatással lehetett a spanyol (kasztíliai) jogszemlélet. A spanyol jog hitbizományként (mayorazgo) fogta föl az országot, aminek koronáját elsőszülöttségi rendben, öröklés útján lehetett megszerezni a feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul való birtoklás princípiuma mentén. Ráadásul a férfiak és nők is örökölhettek, és ugyan a férfi primátusával, de a képviseleti elvvel kiegészítve, ami azt jelentette, hogy a király leánya, ha nincs fia, megelőzi a király öccsét is az öröklésben. A Kasztíliában született és nevelkedett Habsburg I. Ferdinánd a 16. század elején (1521) ebből a „spanyol világból” került Bécsbe, majd Mohácsot (1526) követően választás útján a magyar (és a cseh) trónra is.
A Habsburgok viszont örökségként fogták fel Magyarországot is, hivatkoztak a öröklési szerződésekre, amelyet korábban Mátyással és a Jagellókkal kötöttek. A nőági öröklés tehát ebből a spanyol szemléletből fakadt? Ennyire meghatározó lehetett a gondolkodásra?
Erről van szó. A magyar közjog szerint ezek a szerződések nem jelentettek semmit, politikailag persze nagyon is sokat. És valóban arra hivatkoztak, hogy Jagelló Anna jogán örökölték a magyar koronát, a 17. század elején a spanyol uralkodó is erre alapozva nyújtotta be igényét a magyar- és a cseh koronára. Miközben a magyar királyt választották a rendek, és a jogosulti kör csak az I. Ferdinándtól való férfi leszármazókra terjedt ki, a leányági vonalra nem. Viszont a „spanyol” és az „osztrák” rokonság között olyan intenzívek voltak a politikai- családi kapcsolatok, személyes viszonyok, hogy az nyilvánvalóan hatással lehetett a bécsi ág uralkodóinak gondolkodására is. Különben minden 16. századi Habsburg magyar királyunk mielőtt nálunk trónra került volna, rövidebb-hosszabb időt töltött a spanyol királyi udvarban. Ezek az évek nyilvánvalóan nem múltak el nyomtalanul.
(Habsburg Margit főhercegnő, magyar- és cseh királyi hercegnő, spanyol- és portugál királyné)
Vagyis akkor erre vezethető vissza Margit főhercegnő lemondó nyilatkozata a magyar trónigényéről?
Így van. A főhercegnő még III. Fülöp spanyol királlyal kötött házassága (1599) előtt lemondott Rudolf császár és a Ház minden főhercege javára a magyar- és a cseh koronára, illetve az osztrák örökös tartományokra vonatkozó minden jogáról és igényéről, azzal a megkötéssel, hogy a fiágak kihalása esetére azt mégis fenntartja maga és örökösei számára. Másfél évtizeddel később (1618) szintén hasonló jognyilatkozatot tettek Albert és Miksa főhercegek is, ők viszont már Ferdinánd főherceg javára, akit végül magyar királlyá választottak (1618) a rendek a pozsonyi országgyűlésen. De egyik lemondás sem bírt relevanciával a magyar jog vonatkozásában, a két főhercegé politikailag azonban igen, hiszen ők ezzel kivonták magukat az esélyesek közül. Ez azonban világosan mutatja, hogy a dinasztia „osztrák ágának” gondolkodására, jogszemléletére is hatással lehetett a spanyol jogszemlélet. Ez persze a magyar rendek királyválasztási jogát nem érintette, arról csak 1687-ben mondtak le, becikkelyezve mellette a spanyol király öröklési jogát is. Addig ugyanis a magyar korona kizárólag az I. Ferdinándtól fiágon leszármazott férfiak jussa volt azzal a megkötéssel, hogy közülük a rendek választhattak királyt.
Köszönjük szépen Tanár Úr!
