Szeretettel köszöntöm Tóth Szabolcsot, a magyar vízilabda válogatott csapatmanagerét itt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Ennek apropója természetesen a friss siker, az aranyérem. Hogy érzed most magad?
Nagyon jól, de nehéz igazából elmondani, ami bennem zajlik. Nyilván az érzéseimnek két összetevője van: az egyik a válogatott mellett dolgozó ember emóciói, aki nagyon boldog azért, mert beért a csapat és egy fantasztikus eredményt produkált hazai közönség előtt. A másik a magánemberé, aki az elmúlt három év munkáját meg tudta koronázni egy eb-arannyal és egy tokiói repülőjeggyel.
Ha kicsit visszatekintünk, 2017-ben volt a vb-ezüst és ezután most sikerült megnyerni az Európa Bajnokságot. Mi változott a 3 év alatt?
Nagyjából kicserélődött a csapat. A 2017-es gárda még a riói keret magjára épült, egy-két új játékossal. Ez már a nagy játékosok levezetése volt, hiszen utána például Varga Dénes Hárai Balázs és Hosnyánszky Norbert is szünetet tartott. Ekkor kezdődött el az építkezés a fiatalokból, akikkel először is egy kemény munka indult el. Az első évben nagyon sok játékos kipróbált Tomi, (Märcz Tamás szövetségi kapitány – szerk.) és ez a frissítés, kiegészülve a visszatérő ”öregekkel” most ért célba. Például, a mostani döntő utolsó hőse, Vogel Soma Tominál lett először válogatott kerettag.
A döntő nagyon kiélezett volt. Az utolsó pillanatig nem lehetett tudni, hogy melyik csapat lesz a jobb. Milyen érzés volt ezt a medence széléről nézni?
Nehéz volt nézni, öregedtem is egy picit szerintem. A spanyol csapat szürke ló, ha vízilabdáról beszelünk, akkor a szerb, horvát, délszláv hegemónia a legismertebb a szurkolók előtt, talán tőlük tartunk a legjobban. Holott azért a spanyolok ott voltak a világbajnokságon a döntőben, előtte az Európa-bajnokságon szintén a döntőben szerepeltek. Ha a keretet nézve nem is a legjobb játékosok alkotják, de az egyik legerősebb csapat, csapatkohézió tekintetében
Ezt tudtátok előre, így készültetek?
Persze, a spanyolokkal sokat játszottunk. Amióta a Tomi ül a kispadon, nem is kaptunk ki tőlük. Az előző kérdésre visszatérve nagyon feszülten éreztem magamat, én alapból egy ilyen lelkesebb típus vagyok, főleg a meccsek alatt. Ezt már megszokták a körülöttem dolgozó kollégák, hogy a videó felvételek készítésénél én egy picit hangosabb, érzelmesebb vagyok, mint a többi ország hasonló munkát végző stábtagja.
Ha erre a sikerre kicsit visszanézünk, mi volt a háttérben?
Az építkezés. Azt látni kell, hogy a nyári világbajnokság egy szerencsétlen körülmény miatt alakult úgy ahogy. Ha Duminak (Varga Dénes– szerk.) ott nem törik el az ujja, azt gondolom, hogy legalább a döntőig eljutottunk volna. Még azt is megkockáztatom, hogy megnyerhettük volna a világbajnokságot. Azt túlzás nélkül kijelenthetjük: a nagy „öregeknek” most az utolsó periódusuk jön. Egy Hárai, Hosnyánszky, Nagy Viktor, Varga Dénes négyesben több olimpia nem hiszem, hogy benne van. Azt gondolom, hogy ezt mindenki realizálta magában, mind munkában, mind játékban, mind csapatszervezésben és ez a tény is extra motivációt ad mindenkinek.
Nektek mennyire volt teher az itthoni szereplés, mennyire volt elvárás az aranyérem?
Ez mindig teher. Magyarországon a vízilabdában senki nem nézi, mennyi érmed van, az számít, hogy hány aranyad van. Nagyon sok aranyat szállított az elmúlt években a vízilabda és a szurkolók megszokták, hogy a magyar válogatott akkor jó, ha első. Viszont az évek alatt nagyon sokat változott a vízilabda világa. 2000-ben volt 3-4 erős csapat, és ha a magyar csapat elindult egy tornán, akkor valószínűleg éremmel tért haza. Ma viszont van 6-7 olyan szintű csapat, amelytől nem szégyen kikapni egy tétmeccsen. Egyszóval mindig rajta van ez a nyomás a válogatotton, egy hazai viadalon meg főleg. Magyar közönség előtt többszörösen akar bizonyítani mindenki.
Mi volt az első gondolat a győzelem pillanatában? Volt e esetleg nagy ünneplés?
Az első gondolatom az önfeledt öröm volt, az eufórikus vízbe ugrás, aztán az, hogy kint hagytam a zászlót… Kiúsztam, kifutottam a saját nagy zászlómért, amit utána Dumiék a kapura terítettek, jelezve ezzel, hogy a magyar csapat lett a víz és Európa ura ezen az Eb-n. Láttam, hogy 8 ezer ember tapsol, örül. Fölfeküdtem a vízre, és csak hallgattam. Valamilyen szinten kiteljesedése volt ez a siker az előtte elvégzett munkának. A döntő után nyilván volt egy kisebb ünneplés, de nagyon nagyra nem volt lehetőség, mert BL-meccset játszottak a következő hétvégén a srácok.
Tokióba megvan a repülőjegy, ahogy mondtad az elején. Hogy zajlik a felkészülés?
Azt bizonyította az elmúlt pár év, hogy minél kevesebb újdonságot kell behozni a felkészülésbe. Van egy standard séma, amit követünk. A többi csapathoz képest talán többet vagyunk itthon. Én azt gondolom, hogy mivel a magyar válogatott játékosok nagy része már családos, így ezeket a hosszabb utakat kicsit nehezebb lenne nekik megtenni. Eddig az volt a szisztéma, hogy az utolsó egy-két hétig együtt vagyunk, utána megyünk valamilyen tornára, edzőtáborba másokkal. Szerintem idén is ez lesz, de azért még ennyire nem rohantunk előre, ilyenkor még csak a következő világliga mérkőzést terveztük. Valószínű a séma marad, nagy újításokat nem terveztünk, az edzésmunka bevált.
Mi pontosan a feladata egy csapatmanagernek? Annyira misztikusan hangzik.
Minden. Ha van, mondjuk egy világligameccs, akkor az utazás megszervezése, a szállás, a transzfer, a felszerelés. Ha valakinek valamije eltűnik, elszakad vagy szponzor miatt felszereléscsere van, ezeket elintézni. Annyiban extra az én munkám, hogy én a válogatott mellett vagyok a versenyeken, én is ”utazó stábtag” vagyok. A helyszínen a mindennapi ügyek intézése is a dolgom, hogy a srácoknak ne kelljen semmivel, csak a meccsel foglalkozni. Én intézem például változás esetén a buszt, azt, hogy az ebéd és az összes program (a délutáni snack, a videózás, megbeszélés, kondi stb.) a lehető legkevesebb fennakadással igazodjon a napi menetrendhez. Emellett videó elemző funkcióban is vagyok. A munkám igazából a teljes spektrumot lefedi.
Mi volt eddig a legnagyobb kihívás, amivel találkoztál a szervezés területén?
Életem első átszállásos túráján a fiúkkal sikerült Brüsszelben elhagyni a válogatott teljes csomagját a légitársaságnak. Egy 5 napos edzőtáborba mentünk ki Madridba és az ötödik napra jöttek meg a felszerelések. Első nap még csak a személyes holmik hiányoztak aztán a sport cuccok végül már minden. A légitársaság pedig minden nap azt mondta, hogy azt sem tudja, melyik országban vesztek el a csomagok. Hosszú volt mindent helyben beszerezni majd a csomagjainkat hazajuttatni.
Nem véletlenül vagyunk a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, hisz itt tanultál. Mi az, amit innen tudtál hasznosítani a munkádban?
Ha humoros akarok lenni, akkor az éjszakázások meg a kevés alvás, amihez hozzászokik az ember a vizsgaidőszak alatt. Én sose voltam egy magolós típus meg nem is nagyon tudok, úgyhogy inkább a küzdeni akarás a munka és a rendszerben gondolkodás, amit tanultam. És azt, hogy ha az ember nagyon akarja (ez most egy ilyen Coelho hűtő mágnes idézet) bármit el tud érni. A Polgár 3-4 után EB-győzelem és az olimpiai kijutás ékes példa erre az én esetemben is. Ha valakinek van egy gyerekkori álma, mert amikor elkezdtem játszani anno 2000-ben akkor az volt az én álmom is, hogy olimpiára mehessek, akkor sok munkával elérheti azt. Ugyan én nem játékosként fogok utazni, de ott lehetek a szűk stábban az olimpikonok mellett, és az álmom végül is teljesül.
Egy jogásznak szervezésben is nagyon jónak kell lennie, főleg, hogy minden mindig változik körülötte.
Igen, alkalmazkodni, az nagyon fontos. Azért, amikor senki nem beszél semmilyen nyelven Dél-Koreában és csak mutogatni lehet, de valami komolyabb dolgot kellene elmutogatni, akkor jól jön, hogyha az ember improvizatív tud lenni és ezt az egyetemen tényleg megtanultam.
Érdekes a kapcsolat, hogy a vízilabdázók között mindig voltak jogászok. Sőt, mondtad, hogy részt vettél az egyetemi vízilabda elindításában.
Igen, a Pázmány elég sok vízilabdázóval büszkélkedhet. Itt végzett a Steinmetz-testvérek mellett Kiss Gergő és Illés Sándor is, aki Pázmányosként Universiadét nyert, és ide járt Szilágyi Kristóf is, és sokan mások. A kapocs az lehet, hogy a vízben is szükség van éleslátásra, kombinatív gondolkodásra, helyzetfelismerésre. Ezt a jogászokkal szembeni elvárás is. A vízilabdasport mindig büszkélkedhetett értelmiségi versenyzőkkel. Így kapcsolódott össze a vízilabda és a jogi képzettség. És igen, a jó szervezés, a dolgok gyors átlátása is fontos a játékban is, de az én munkámban is. Ami az én szervezői tevékenységemet illeti, az már az egyetemi éveim elején kezdődött. Amikor szembe találkoztam az egyetem folyosóján néhány olyan játékossal, akivel vagy együtt játszottunk, vagy csak ismertük egymást a medence széléről, azonnal megszületett bennem a gondolat, hogy létre kellene hozni a PPKE vízilabda-csapatát. Elindultam a dékáni szinten, és már abban az éven belül el is kezdhettük az edzéseket. Sőt, még azt is elértem, hogy elfogadott volt testnevelésként a vízilabda a JÁKon. 2012-ben a SOTE kezdeményezésére elindították az egyetemi vízilabdakupát, amelyre be is neveztünk, és a siker érdekében beszerveztem edzőnknek Steinmetz Ádámot. 2012 óta két 4. egy 3. és egy 2. helyezést sikerült elérnünk.
Milyen érzés volt Pázmányosnak lenni?
Én nagyon szerettem. Nekem ez talán a legjobb 5+1 évem volt: jó volt a közösség, a hely, a tanári kar. Azt gondolom, hogy nagy kiváltság, ha valaki ide járhat. Utólag még jobban megbecsülöm azt az időt, amit itt töltöttem. Olyat adott világlátásban, életszemléletben, barátokban, amit szerintem máshol nem biztos, hogy megkapnak az emberek.
Mit tudnál tanácsolni a jelenlegi hallgatóknak így, kicsit visszanézve?
Azt tanácsolnám nekik, hogy minél több olyan tárgyat vegyenek föl, aminek izgalmas a neve, érdekesnek tűnik, vagy látnak benne valamit, mert olyan dolgokat hallhatnak, ami később befolyásolhatja, hogy merre mennek az életben. Sokkal több időt töltsenek bent, mint nem bent. Az egyetemi létnek megvan az a varázsa, akkor kel fel az ember, amikor éppen nincs Róma. De a viccet félretéve: olyan lehetőség ez az idő, amikor az ember még tényleg csak saját magára kell, hogy figyeljen. Ez egy ilyen önző pár év, ahol kiteljesedhet, új érdeklődési körei alakulhatnak ki, amit aztán máshol nem találhat meg. Használják ki, ami ebben az Egyetemben rejlik!
Ha jól tudom, Pázmányos tutorként igen aktívan részt vettél az egyetem életében. Milyenek voltak a tutorságban eltöltött évek?
Igen, nem nagyon tudtam megülni a fenekemen. Talán nem meglepő, hogy a Tutorságban is összejött egy vízilabdás brigád: Nemeskéri Marci, Nagy Ricsi, Kőszegi Bendegúz és én, mi voltunk a vízilabdás mag. Én mindig szerettem foglalkozni emberekkel, és azt is szerettem, ha lehetett valamiben segíteni nekik, az adott valami pluszt. Évekkel később, egy orientációs napon éltem meg azt, hogy miként tudtam hatni másokra tutorként, amikor a Margitszigeten odajött hozzám egy tutor srác, akivel addig soha életemben nem beszéltem, és azt mondta: szeretné megköszönni nekem, hogy ő anno a Pázmányra jött, mert ebben a döntésében én befolyásoltam. Egy nyílt napon én vezettem körbe az Egyetemen, és annyira tetszett neki, amit mondtam az intézményről, hogy a Pázmányt írta be elsőnek. Ilyenek miatt volt jó tutornak lenni.
Ha jól tudom akkor az Egyetem vízilabda-csapatának, valamint a JogÁszok-nak a megszervezése is mind kötődik hozzád. Tudsz erről egy kicsivel többet mondani?
Igen, elkezdtük az egyetemi vízilabdát, és akik összejöttünk, első-másodéves környékiek voltunk. Az első évben egész sikeresen zajlott ez az Egyetemi Kupa. Ennek a lendületén elkezdtünk mi magunkban edzegetni. Azután hárman, Sirola Simonnal és Kőszegi Bendegúzzal alapítottuk a JogÁszok VSK egyesületet. A jogászi munkánk első lépése volt: mi készítettük a bírósági bejegyzést, ott ücsörögtünk, amikor visszadobták a bíróságról, hogy vajon akkor ezt hol ronthattuk el. Innen indult, és aztán egész szép karriert futott be. A mai napig a Budapest Bajnokságban játszik a csapat. A Pázmányra érkező, az aktív, egyesületi vízilabdázást addigra már abbahagyó, de annak a hangulatát elfelejteni nem akaró társaságnak ez egy nagy lehetőség ma is.
Kijelenthetjük, hogy teszel a közösségért, kevés neked az, ha csak neked jó, szeretnéd, hogy ha másoknak is jó lenne, és akkor együtt még jobb?
Igen, ez jön a vízilabdából is, mert egyedül nem lehet játszani: nem árt, ha van még másik tíz ember, aki ugyanilyen elvetemült, és arra vágyik, hogy hideg vízbe ugráljon be télen. De nyilván, jó érzés volt, amikor az első meccsünket lejátszottuk, és ott volt még az a másik tíz barát, akivel egyébként a mai napig nagyon szoros kötelék alakult ki a csapaton belül. Egy szűk baráti társaság. Öten a mai napig közösen karácsonyozunk.
Egy összetartó kemény mag lett.
Igen, és ennek köszönhető, hogy másokért is, de az embernek magáért is tennie kell, ha tartozik egy ilyen közösségbe. Így mindenkinek jó, ha beleteszi azt a kis pluszt.
Erre a közösségi szemléletedre visszatérve, tavaly meglátogattatok egy gyermekgyógyászati klinikát. Mesélnél erről?
Igen, a Tűzoltó Utcai Gyermekkórházban voltunk a válogatottnak egy részével. Mindig próbálunk valamit visszaadni a közönségnek, a közösségnek. Óriási élmény volt látni a kis beteg gyerekeket, hogy milyen boldogok voltak attól, hogy találkozhattak velünk. Nagy tanulság, hogy az embernek mindig „óriási” bajai vannak, ők meg máshogy élik az életüket: az egyik 9 éves teljesen nyugodtan, mosolyogva elkezdte mesélni, hogy a gerincvelő-folyadékot hogyan vették le, hogy az picit fájt és aztán egy fél napig nem nagyon tudott járni... Ezt követően azért az embernek el kell gondolkoznia, hogy miken szenved a saját életében...
Végezetül a szurkolók nevében gratulálunk az aranyhoz, és nagyon szépen köszönjük az interjút!
Köszönöm szépen én is.
Az interjú meghallgatható az alábbi linken: https://soundcloud.com/user-432357092/toth-szabolcs-ppke-itelet
Az egyetemen készült képeket Petneházi Réka készítette, illetve Tóth Szabolcs adta rendelkezésünkre.
