Számomra egészen döbbenetes, hogy napjainkban, a 21. században még mindig vita tárgya, hogy egy gyermeket szabad-e megütni, és ha igen, milyen mértékben elfogadható ez. Álláspontom szerint a gyermekek testi és lelki fenyítésének nem lehet mértéke, ugyanis egy gyermeket bármilyen formában bántalmazni, ebből következően nevelő célzattal megütni, tilos.
Jelen cikk nem a családon belüli erőszak büntetőjogi megítélését hivatott vizsgálni, hanem azt a hajszálvékony határvonalat, melyet a jogi tényállás még nem rendel büntetni, azonban mégis súlyos sérüléseket okozhat: gondolok itt arra a néhány nevelő jellegű pofonra, melyet a gyermekek egy része némán elvisel.
Tekintettel arra, hogy nem célom egy új büntetőjogi tényállás megalkotása, egy másik szemszögből szeretném megközelíteni a témakört. Felmerült bennem a kérdés: abban az esetben, mikor egy szülő a gyermekét nyilvánosan – vagy akár az otthonukban – megrángatja, megpofozza vagy a fenekére csap, vajon nem sérti-e gyermeke emberi méltóságát?
Ennek részbeni megválaszolásához szükséges megvizsgálni, hogy mit is jelent az emberi méltóság. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata rögzíti, hogy „minden emberi lény szabadnak, méltóságában és jogaiban egyenlőnek születik. Az embereknek ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással testvéri szellemben kell viseltetniük.” Ez a gondolat jelenik meg a magyar Alaptörvényben is, mely kifejezi az emberi méltóság sérthetetlen voltát. Bár álláspontom szerint e fogalom tökéletesen nem definiálható, kiemelendő Lábady Tamás azon gondolata, miszerint „az ember személyi méltósága azt biztosítja, hogy ne lehessen az emberi értékek között jogilag különbséget tenni.”. Számomra ebből a gondolatból az is következik, hogy a gyermekeket a felnőttekkel egyenlő mértékben illeti meg az emberi méltóság. Ezen néhány gondolat megemlítését azért éreztem lényegesnek, mert sokszor hallani azt a mondatot, hogy „engem is megütöttek, mégis rendes ember lett belőlem”. Ennek pszichológiai értelmezését az ahhoz értőkre bíznám, azonban véleményem szerint, ha nem azt mondjuk, hogy egy szülő nevelő célzattal kezet emelt a gyermekre, hanem azt, hogy nem tartotta tiszteletben gyermeke emberi méltóságát, akkor talán társadalmi szinten is jobban érzékelhető a probléma mélysége.
A fentieket követően szükségesnek érzem két példa megemlítését. Az egyik Kanada Büntető Törvénykönyve, melynek 43. szakasza szerint a tanár, valamint a szülő jogosult a testi fenyítés alkalmazására, „nevelő célzattal”. Ezen törvényi tényállást egyre több civil polgár, valamint a gyermeki jogokat védő szervezet kifogásolja.
A másik példa Japán, ahol az országgyűlés néhány nappal ezelőtt törvénymódosítással tiltotta meg a szülőknek és egyéb nevelőknek, hogy a gyermeken nevelő célzatú testi fenyítést alkalmazzanak. Ennek oka, hogy az elmúlt években több halállal végződő nevelő célzatú testi fenyítéssel kapcsolatos eset került napvilágra az országban. Ezek az események jól példázzák, hogy a lelki károk mellett – szélsőséges esetekben – a gyermekek fizikai értelemben vett élete is veszélybe kerülhet.
Ha hazánk jogi kereteit vizsgáljuk, fontos megemlíteni – a fent idézettek mellett – az 1997. évi XXXI. törvényt, a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról. E törvény 6. § (1) bekezdése kimondja, hogy „A gyermeknek joga van a testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődését, egészséges felnevelkedését és jólétét biztosító saját családi környezetében történő nevelkedéshez”. Véleményem szerint szükséges lenne, hogy az itt olvasható testi, értelmi, érzelmi s erkölcsi fejlődés fogalmak alatt mind jogilag, mind társadalmi szinten értsük azt is, hogy a gyermekeket sem nevelő, sem egyéb célzattal megütni nem szabad.
Összegzésként elmondható, hogy bár továbbra sincs egységes álláspont a gyermekek testi fenyítését illetően, úgy vélem, egy lelkileg egészségesebb generáció felnevelése közös társadalmi cél. Ezen közös cél egyik pillérét képezhetné az a gondolat, hogy a gyermek védendő érték és bármilyen formájú testi és/vagy lelki fenyítése tilos.
Ne maradj le hasonló tartalmakról,
kövess minket Facebook-on!