Pocsék időjárás, magas árak, alantas munka, sznob, rasszista britek, Olimpia, terroristafrász, drogosok, gáncsoskodó magyar lakótársak, samponos flakonba töltött hipó, szemetes utcák, megszokhatatlan baloldali közlekedés, patkányinvázió... Ez volt London. Előző cikkemben az amerikai álommunkámról és utazgatásaimról számoltam be Nektek. Most az angol fővárosban töltött, kevésbé jól sikerült nyári szünetemről szeretnék mesélni. 

Itt a nyár, a szeptemberig tartó üresjáratot igyekszünk hasznosan eltölteni. A londoni munkavállalás ma slágertémának számít, hiszen közel van (csak két óra repülés), és Uniós polgárokként, a munkaerő szabad áramlása jegyében bármeddig maradhatunk. Csak személyi igazolvány kell hozzá. Vonzó pénzkereseti lehetőségnek tűnik, de én óva intek mindenkit: csak akkor vállalkozzatok rá, ha biztos állásajánlatot kaptok és van elég pénztartalékotok, illetve időtök. Rengeteg magyar él már kint, és eléggé beszűkültek a lehetőségek. Vagyis sok lett az eszkimó és egyre kevesebb a fóka. Noha jól hangzik, hogy 6 font (2100 Ft) az órabér, a kereset jórésze azonban elmegy albérletre, kajára, utazásra, és csak nagyon keveset lehet félretenni. A tapasztalat azt mutatja, hogy nem éri meg kimenni csupán három-négy hónapra az Egyesült Királyságba. Kell legalább egy év, hogy behozza az árát.  

Kezdjük az elején. Letettem a tavaszi félév vizsgáit a Pázmányon, majd megvettem a repülőjegyet. Tele voltam lelkesedéssel, tervekkel, ahogy a meredeken emelkedő gép ablakán lenéztem a XVII. kerületre és a házunkra. Egy Melinda nevű 18 esztendős, kedves lány mellett ültem, aki velem ellentétben először repült, és rettentően félt. Felszálláskor végig a kezemet szorongatta. Azt mondta, nem beszél angolul, nincs semmilyen munkatapasztalata, ráadásul árvaként nevelkedett egy fóti intézetben. Most egy távoli ismerőse állást ajánlott neki Nottingham-ben, egy pizzériában.

Meséltem a lánynak arról, hogy előző évben New Yorkban vendéglátóztam, és Floridában nyaraltam, ami nagyon imponált neki. Azt kérdezte, nem érzem úgy, hogy a londoni tartózkodásom mindenképpen nagy visszaesés lesz az amerikaihoz képest? Erre azt feleltem, hogy anyagilag és az élmények szempontjából biztosan – hiszen azt a nyarat lehetetlen überelni –, de igyekszem nem így felfogni a dolgot. Meg aztán régóta halogattam már, hogy kipróbálom magam az angol fővárosban.

Leszállás előtt megígértem Melindának, hogy segítek neki, és jobb híján az ülésen talált egészségügyi zacskóra írtam az elérhetőségeimet, ha tanácsra lenne szüksége.

A lutoni reptérre érkeztem. Egy ideig a bátyámmal, Petivel laktam Haringeyben, Észak-Londonban. Lehangoló kép fogadott: randa utcák, lepusztult sorházak, szeméttenger, parkokban szaladgáló rókák. Épp a karibi és a muszlim negyed határán volt a lakásunk, a Lausanne road-on. A szobát az "Irány London!" nevű magyar cég adta ki. Előre kellett fizetni heti 100 fontot. Vagyis havonta 140.000 Ft-nak megfelelő összeget perkáltam le egy ágyért és egy dohos lyukért. Plusz két heti kauciót is le kell tenni az elején, úgyhogy a tartalékom már az első napon erősen megcsappant.     

Egyből elkezdtem állást keresni. Paradox módon sokkal nagyobb kihívás volt önállóan állást találni a közeli Londonban, mint a 8000 kilométerre lévő Újvilágban érvényesülni (ahol már előre lezsírozott meló várt).

Ha épp volt internet a házban, ezernyi hírdetésre elküldtem a CV-met, de sajnos nem sikerült állandó helyet találnom. Így aztán maradt a lehúzós közvetítő. A tottanhami First Call Agency-től kaptam a legtöbb munkát. Rengeteget veszekedtem velük, nem akartak fizetni, átvertek, lekezelőek voltak. Ki kellett töltenem egy felvételi, illetve szintfelmérő tesztet. "2+3=?" Ilyen kérdések voltak. Kacagnom kellett. Megkérdeztem a sznob irodavezetőtől, hogy miért ilyen gagyi feladatok vannak? Erre azt mondta, főleg szomáliai, ghánai vendégmunkásoknak közvetítenek munkát, akik közül ki kell szűrniük azokat, akik nem tudnak olvasni, számolni.  

Miután túl voltam ezen a baromi nehéz teszten, elkezdték sms-ben küldözgetni a műszakokat, kell-vagy-nem-kell alapon. Első nap az Institute of Directors gyönyörű, díszes épületében dolgoztam pincérként és mosogatóként, a Piccadilly Circus mellett. Ezután Walthamstaw-ban egy csokoládégyárban helyezkedtem el, ahol csak a vezérigazgató volt brit, ellenben a dolgozók 70%-a magyar! A futószalagnál robotoló pécsi nyugdíjasokat, az ex-BKV ellenőröket, és a reményvesztett hiteladósokat látva döbbentem rá, milyen rosszul is áll Magyarország szénája. Velem ellentétben nekik nem volt választásuk: ki kellett jönniük. Ők nem a nyári szünet idejére látogattak el Londonba, hanem évek óta itt éltek (bár némelyikük egy mukkot sem tudott angolul).

Borzalmas volt a csokigyár. Hűtőkamrákban, metsző hidegben csomagoltuk az árut 12 órán át; nappal, éjjel, hétvégén, 6 fontért óránként. A közvetítő persze lenyúlta a hétvégi, éjszakai műszakpótlékot, a finom produktumokat pedig csak ritkán lehetett megkóstolni.

Rengeteg különleges embert, sorsot ismertem meg itt: az ébenfekete, barátságos nigériaiaktól kezdve a világosabb bőrű etiópokon át egészen az érthetetlenül makogó, rabszolgahajcsár hindukig. A pakisztáni és indiai supervisorok úgy bántak velünk, mint a kutyákkal. Ők a legeredményesebb műszakvezetők, mert rendkívül szorgalmasak, kemények, szigorúak. Bár ez a hatalmas munkabírás a legtöbb ázsiai népre jellemző. Minden külföldi fiút "bábbá"-nak szólítottak, ami férfit, illetve embert jelent. Jól beszélnek angolul, és nem csak azért mert India sokáig Nagy-Britannia gyarmata volt. A rengeteg népcsoport – hindu, tamil, dravida, telugu, szikh –  az angolt kénytelen használni Indiában. Ma is ez az egyik hivatalos nyelv ott.  

A legrosszabb kollégák a szlovákok és a nagydarab, lengyel nők voltak. Azt tapasztaltam, hogy nem nagyon emlékeznek már a hagyományos lengyel-magyar barátságra. Apropó, barátok. Jófejek is akadtak ezen a helyen. A legjobb cimborám az arab Mohamed Dil volt, aki Mauritiusról jött.

Jelentkeztem N.I. interjúra, hogy megkapjam a nélkülözhetetlen National Insurance Numbert (TB számot), majd nagy nehezen sikerült a Barclays banknál számlát nyitnom, amire a fizetésemet utalták. Olyan drága volt a szoba, az élelmiszer és az utazás, hogy az első hónap végére már alig maradt fontom. Tehát a legjobbkor jött az első fizetés. Időközben kaptam egy e-mailt Melindától, a repülőgépen megismert fóti lánytól, hogy feladta és hazamegy, mert elfogyott a pénze. Nagyon sokan jártak így. Ilyen szempontból én büszke voltam magamra, amiért nem kellett ilyen hamar hazakullognom. Az óriási kudarc lett volna!

A bátyám és én honfitársakkal laktunk a Lausanne road-on (bár ezt a körülményt inkább a negatívum oldalhoz lehetett sorolni). A mellettünk lévő szobát egy tizenéves fiú és a barátnője bérelte (mindketten Csongrád megyéből jöttek); a legnagyobb helyiségben pedig két srác élt: Robi és Zsolti. E négy szomszéddal nem egyszer meggyűlt a bajunk: hangoskodtak, hanyagolták a takarítást, sok tolakodó vendéget hoztak a házba és sosem lehetett használni tőlük a parányi fürdőszobát vagy a konyhát. Állandóan ment az alaptalan vádaskodás az ő részükről: „Ne lopd a kajámat!”, „Ne is érintsd a polcunkat!”, stb. Elviselhetetlen volt a légkör. A századik veszekedés után Robi megelégelte a lány és a fiú trehányságát meg a harsány bulikat és kirúgatta őket a házból, mire azok bosszúból hipót öntöttek a samponjába és távoztukban elvágták az internet kábelt! „Csak magyarokkal ne lakjon az ember Londonban!” – nem hittem volna, hogy egyszer ez a mondat fogja elhagyni fogaim kerítését.

Most mesélek egy kicsit a közlekedésről. London hatalmas város, ahol gyakoriak a dugók, és sajnos a sztrájkok is. 11 metróvonal van és 268 állomás. Valamelyik nap láttam, hogy egy aranyos róka merészkedett le az egyik peronra. Nem tudom, hogyan jutott be. A biztonsági őrök csak hosszas kergetőzés után tudták elkapni a parkok vörös kis lakóját. Az emeletes buszok a londoni utak igazi védjegyének számítanak. Eleinte furcsa volt, hogy az emberek a bal oldalon szállnak fel és jobb oldalt ül a sofőr. Képtelen voltam megszokni a balra tarts szabályát. (Ám amikor ősszel hazatértem Pestre, már-már megütközve néztem, ahogy jobb oldalon közlekednek a kocsik.) A megállóban mindig inteni kell a közeledő busznak, hogy álljon meg, különben tovább hajt. Az első ajtónál szigorúan érkezési sorrendben lehet felszállni a járműre, ezt nagyon komolyan veszik. A vezető egy golyóálló üveggel védett fülkében ül. Az utasnak oda kell nyomnia a műanyag Oyster Cardját a digitális olvasóhoz. Ez levonja az összeget, melynek nagysága nem a távolságtól, hanem az érintett zónáktól  függ. Ha nincs a kártyánkon elég pénz, az érzékelő pirosan világít, és nem lehet felszállni. Sokszor voltam tanúja annak, hogy a sofőr addig nem indult el a megállóból, amíg a bliccelésre készülő személy le nem szállt. Ha átestünk az ellenőrzésen, beljebb mehetünk. A busz be van kamerázva; a lépcsőfordulónál lévő monitorokon figyelhetjük a jármű többi részét, például hogy az emeleten van-e szabad ülőhely. A járatok gyakran másfél-két órásak. Nagyon fárasztóak, ahogy átszelik ezt a gigantikus metropoliszt a giccses belvárostól a lepusztult, külvárosi lakótelepekig. Gyakori a balhé, főleg hétvégente, az éjszakai vonalokon. De ha valamelyik vagány cockney hőbörögni kezd, a sofőr a plexiüveg biztonságot nyújtó fedezéke mögül kihívja a Police-t, ami pár percen belül kiérkezik.    

Július volt a mélypont: úgy lezuhant a hőmérséklet, hogy bizony fűteni kellett! A kazán elromlott, és a landlord csak késve javította meg. Hetekig fagyoskodtunk – nyár közepén! A kiteregetett ruhák napokon át nem tudtak megszáradni abban a nyirkos, hideg levegőben. Éjszaka a gyár hűtőkamráiban húztam az igát, aztán hazajöttem a fűtetlen szobába, amiért pedig egy vagyont fizettem! Sokat betegeskedtem és rossz volt a kedvem. Nem egészen így képzeltem ezt az egészet.

A fivéremmel – hangulatjavító gyanánt – elmentünk II. Erzsébet Gyémánt Jubileumának ünnepségére. Épp Robbie Williams koncertjét hallgattuk a tömeg mélyén, mikor feltűnt, hogy egy középkorú, szőke angol férfi gyanakodva méreget minket. Nem foglalkoztunk vele, de aztán mind közelebb és közelebb furakodott. Hallotta, hogy idegen nyelven beszélünk, és egyre ellenségesebben méregetett minket azzal a sznob arckifejezéssel, amit a semmire sem becsült strangereknek tartogatnak itt Angliában. Lefotózott minket, majd váratlanul belerúgott a fűre tett táskámba és követelni kezdte, hogy nyissuk ki; látni akarja, mit rejtegetünk benne. Erre méregbe gurultunk a bátyámmal: mi köze hozzá?! A nagyképű bennszülött azt felelte, hogy a őfelségének a királynőnek és a körülöttünk állóknak van köze hozzá, a koncert biztonsága érdekében. Ekkor értettük meg az abszurd helyzetet: terroristának nézett minket! Még csak nem is volt civil ruhás rendőr, csak egy buzgómócsing, akit a média arra „tanított”, hogy minden külföldiben a merénylőt, a veszélyforrást kell látni. Veszekedni kezdtünk vele és lassan már a körülöttünk állók is minket néztek. Fontoskodó támadónk hívta a rendőrséget a mobilján. Végül – bár nem lettünk volna kötelesek rá – megmutattuk neki a táskáink tartalmát: egy helyileg palackozott ásványvizet (ami nyomába sem ért a mi Visegrádinknak) és egy esernyőt (a legendásan pocsék időjárásuk miatt). A kötözködő ürge megszégyenült, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem az al-Kaida ügynökeivel van dolga, hanem két egyszerű kelet-európai vendégmunkással (akik mellesleg az ő és a hozzá hasonlók segélyét termelik meg). Ám nem kért bocsánatot! Szó nélkül otthagyott minket. Ekkorra már nagyon dühösek voltunk; most mi mentünk oda hozzá és parancsoltunk rá, hogy mutassa meg a táskáját. Alig bírtuk visszafogni magunkat. Mellettünk két kedves ír nő állt, akik nyomonkövették az eseményt, és szelíden kérték, hogy nyugodjunk meg, ne törődjünk ezzel az angol tuskóval. Ekkor Tom Jones produkciója következett. Ezalatt láttuk, hogy a színpad felől jön néhány egyenruhás Bobby, akik oda lettek csődítve a „két terrorista” miatt. Ezek a rendőrök minket kerestek a telefonhívásban megadott személyleírás alapján! Annyira fölidegesített minket ez az egész szituáció, hogy már nem is akartunk tovább maradni. Ígyhát hazamentünk a fűtetlen házba, amin barátságtalan honfitársainkkal voltunk kénytelenek osztozni.  

Az elhízott, szanaszét tetovált, iskolázatlan fehér britek már nem nagyon dolgoznak. Szinte már csak a bevándorlók végeznek fizikai munkát (New Yorkban is ugyanezt tapasztaltam). Szóval lehet kötözködni a vendégmunkásokkal, lenézhetik őket, de ha hazazavarnák őket Angliából, a szigetország gazdasága egyszerűen megbénulna. Nem maradna senki, aki vezetné a piros emeletes buszokat, a taxikat, elvinné a szemetet, felszolgálna az éttermekben, gürizne a gyárban, stb. Strangerek nélkül nehezebben tudnák működtetni a nemzeti vagyont.    

Elköltöztem Hackneybe, egy másik magyarlakta házba. Itt tizenketten laktunk, és sokkal jobb volt a társaság. Remekül éreztem magam Roliékkal, Timivel, Enikővel, Anikóval és Zolival, a matektanárral. Sokat gitároztunk, húst sütöttünk, beszélgettünk, főzőcskéztnk a lakótársakkal. Kellemes emlékek fűződnek hozzájuk.   

Kezdetben minden jól ment, de pár nyugalmas hét után egy komplett patkánycsalád ütött tanyát a kertünkben. Hiába vettünk csapdát és mérget, nem tudtunk megszabadulni tőlük. Ijesztően nagyok voltak, némelyik majdnem felért a bakancsom tetejéig! Tamás, a Landlord tanácsa így hangzott: "Ha este hazajössz, és áthatolsz az elburjánzott gyepen, mindig tűrd be a nadrágod szárát a cipőbe..."

Egyébként a rágcsálók óriási problémát jelentenek ebben a nyolcmilliós városban. Ott cincognak a járdán, a játszótereken, de még a metrósínek között is láttam néhányat rohangászni.  

Épp a zsidónegyed mellett volt a házunk. Londonban óriási, zárt zsidó közösség él. Ha láttál egy ortodox családot, akkor láttad az összeset. Mindig a szakállas apa megy elől, nagy fekete kaftánban, szemléltető rojtokkal, széles karimájú kalapban. Mögötte a kopaszra borotvált asszony, aki egyszerű parókát és dísztelen, csíkos egyenfölsőt visel a hozzáillő szoknyával. A gyerekek – hárman, négyen, sőt nem ritkán öten – mögöttük baktatnak; a kisfiúkon kerek kipa, fehér ing, fekete mellény, sötét nadrág, rövid frizura, és hosszú, hullámos pajesz (úgynevezett barkó). Tisztelettudóan követik szüleiket, nem hangoskodnak, nem rendetlenkednek. Ezekben az utcákban minden ház és bolt az övék. Egymás között kereskednek és példamutatóan összetartanak.

Woodgreen a fekete negyed, itt rengeteg muszlim él. Szívszorító látvány, ahogy már az óvodáskorú kislányokra is rákényszerítik a csadort. Elnéztem ezeket az iráni, ghánai, török, iraki, algériai asszonyokat, mennyire sokfélék. Akárcsak a viseletük. A burka az egész testet elfedi, a nikáb eltakarja az arcot, de szabadon hagyja a szemeket, a hidzsáb pedig a nők haját takaró kendő.

Augusztusban a Day Plus One-nál helyezkedtem el, ami egész jó lett volna, ha nincs az elviselhetetlen magyar főnökasszony. Az első nap egy helyes, kínai származású lány mellé osztottak be. Angolul szóltam hozzá, mire legnagyobb döbbenetemre tökéletes magyarsággal válaszolt. Mint kiderült, Budán született és az ELTÉ-re járt. Megintcsak elképedtem azon, mennyien vagyunk már kint...

Azt tapasztaltam, hogy a londoni magyarok egyáltalán nem támogatják egymást (tisztelet a kivételnek). Nem a segítséget, hanem a versenytársat látják egymásban, akit ki kell túrni. De ezen nem csodálkozhatunk, hiszen mananapság már szinte ciki a hazafiasság. És ez külföldön hatványozottan igaz. Le vagyunk szoktatva az olyan "ódivatú" dolgokról, mint a patriotizmus. A buszon, az utcán a tapasztalt nem hajlandó magyarul megszólalni az újonnan érkezett honfitársak közelében, nehogy leleplezze a származását, mert akkor esetleg segítenie kéne nekik! A hipós sztorit már említettem, de ebben nem merült ki a dolog; hallottam olyat, hogy a Lausanne roadon a magyar szomszédok felbontották egymás levelét; besározták, kirúgatták, kikönyökölték egymást a munkahelyen; megmártották az illető fogkeféjét a vécében, ha az beszólt... Szégyen.

Miért nem tudunk mi is úgy összefogni, mint a zsidók vagy mondjuk a lengyelek?

Az Olimpiai játékok némi színt hoztak a dolgos hétköznapokba. Az utcánkban a Harry Potterből ismert vöröshajú színész, Rupert Grint vitte a lángot. Pár napot a gyönyörű Hyde Parkban dolgoztam, szemetet szedtünk fel a szabadtéri sportközvetítések után. Itt összebarátkoztam az etióp származású, keresztény Sifu-val. Azt mondta: "Tomi, te azt mondtad, hamarosan jogász leszel; nem értem, mi a francot keresel itt..." Azt hitte, Európában mindenki gazdag.

Az utolsó napokban leginkább városnézéssel töltöttem az időt. Ez egy fantasztikus hely, ha nem munkavállalóként, hanem turistaként látogat ide az ember. Ingyenesek a múzeumok, szép a belváros, a Temze part, a Big Ben, a Parlament és a Buckingham-palota. Sok érdekes program akad, hogy csak az interaktív, népszerű London Dungeont említsem. Ez a színház-múzeum Nagy-Britannia történelmének sötét oldalát mutatja be kosztümös színészekkel, és tucatnyi élethű helyszínnel.          

Végül szeptemberben jöttem haza a regisztrációs hétre.

Összességében azt mondhatom, hogy tapasztalatnak nem volt rossz a londoni nyaram, hiszen gyakorolhattam az angolt, kipróbálhattam a nehéz önálló életet külföldön és sok érdekes emberrel ismerkedhettem meg.

De persze nyomába sem ért mindez az amerikai kiruccanásomnak.

Szabó Tamás