KARCZUB ESZTER
Október végén, november elején sorra gyúlnak a mécsesek, gyertyák a temetőkben, friss virágok, koszorúk kerülnek a sírokra. Gyászoló emberekkel telik meg – a máskor néptelenebb, szürkébb – temető.
Ez az ünnep nem a vigasságról, a jókedvű mulatozásról, hanem az emlékezésről szól. Rohanó világunkban van egy nap, amely csak halott szeretteinké. Azoké, akik – akár barátként, akár családtagként – egykor életünk részesei voltak, akikkel megoszthattuk a mindennapi történéseket, akik jelen voltak a mi kis univerzumunk kisebb-nagyobb eseményein.
Ilyenkor újra meg újra szembesülnünk kell vele, hogy többé nincsenek. Évről évre emlékeztet hiányukra ez a nap, amikor ismét kimegyünk a temetőbe, hogy lerójuk kegyeletünket. (Természetesen sokan többször is elmennek egy évben, ám ez az általánosabb gyakorlat.)
Bár szép dolog legalább az év ezen időszakában kimenni a temetőbe, én úgy gondolom, hogy az őszinte emlékezés ugyanolyan nélkülözhetetlen. Hiszen akadnak köztünk olyanok is, akiknek nem áll módjukban ott állni szeretteik sírjánál, s mégis megemlékeznek róluk.
Ha valaki igazán fontos (volt) nekünk, arra úgyis gondolunk, akár nap mint nap. Magunkban felidézzük a közös élményeket, a jó dolgokat, és gyújtunk egy gyertyát. Vagy naponta kimegyünk hozzá a temetőbe. Az ember életében semmi sem örök, állandóan véget ér valami, s ezekkel az elmúlásokkal ki-ki a saját módján birkózik meg. Mindazonáltal, ha megtehetjük, menjünk ki ezen az ünnepen a temetőbe egy szép koszorúval és egy mécsessel…