Ahogy cikksorozatunk korábbi részéből kirajzolódott 1051-re a Magyar Királyság és a Német-római Birodalom az eddig katonáskodást új szintre emelve újabb összecsapásra készült. Henrik császár ismét Magyarországra tört, méghozzá Európa akkori legerősebb seregével. Hogy sikerült a magyaroknak az esélyek ellenére is sikeresen megküzdenie a Lajtán túli csapatokkal? Most az 1050-es évek hadjáratait vesszük górcső alá.
Előző cikkeink nyomán olvasóink tisztában lehetnek vele, hogy ezen a ponton III. Henrik császár már húsz éve küzdött a magyarokkal, és ekkor a negyedik (és a leendő ötödik) magyar királlyal nézett farkasszemet. Mint a korábbi cikkünkben megismert magyar védelmi rendszer nehézkesnek bizonyult Henrik egy ütőképes sereget gyűjtött. A német had -ami egy igazi nemzetközi koalíció volt, hiszen bajorok, szászok, frankok, svábok, burgundok, lombardok, karantánok, lengyelek és csehek alkották- a birodalom legelőkelőbb hűbéreseit tömörítette. Regensburgból induló had a magyarokat meglepve két irányból támadt. Északon a cseh és karintiai hercegek és Gebhart püspök és az eddigi hadszíntértől sokkal délebbre a Zala folyásánál a nagyobb császári sereg. A legfeljebb, így nyolcezer főt számláló Henrik vezette sereg megkerülve a magyar állásokat egyenesen Veszprém és Fehérvár irányába indult. Az bizonyos, hogy Veszprém megtámadására nem került sor, de az is biztos, hogy Fehérvár mellett -ostrom vagy anélkül- elhaladt a német sereg. Gebhart püspök pedig a dunai flotta élén tört előre egy kisebb, inkább az ellátás biztosítására szolgáló, de szintén magyarokéhoz képest nagy sereggel.
András király és Béla herceg nehéz helyzetben volt. Azonban a Szűz Anya megsegítette az Árpád-fiakat. Béla ugyanis a két sereg közé vezette seregét, így szabotálva Henrik ellátását. A szerencse az volt, hogy a német felderítők ezt nem is sejtették, sőt a magyarok kezére jutott a két sereg közti levelezés is. Miklós püspök által vezetett magyar csapatok kezére is így jutott el egy német levél, amelyet a püspök némileg „átjavított” és az új verziót juttatta el kollégájához. Gebhart püspököt a hamisított levél arra kérte, hogy verje szét a magyar flottát és vonuljon vissza Regensburgig, mert máshol támadják az országot. A német püspök, talán a magyarok pogánynak tagadása miatt nem sejtette, hogy képesek lennének az árpád fiak egy ilyen cselhez, így habozás nélkül engedelmeskedett. Ez a döntés pillanatok alatt változtatta meg az erőviszonyokat: Európa legerősebb serege, a legfontosabb európai személlyel az élén, utánpótlás és ellátás nélkül üldözőből üldözötté vált. Béla zaklatni kezdte Henrik csapatait és előcsatározó taktikával (kisebb rajtaütések, majd visszavonulások) lassította és fárasztotta Henriket. A császár belátta, hogy Fehérvár bevétele, vagy a menekülés a járható út. Így vértjeiket eldobva (a későbbi Vértes-re keresztelt területen) majd később az addigi zsákmányt és birodalmi lobogókat tábori kellékeket elhagyva (Bársonyos település neve) nagy veszteségekkel, de rendezetten vonult ki Magyar Királyság területéről.
A béke azonban továbbra sem volt opció, Henrik rájött, hogy Béla nem fogja elkövetni azt a hibát, hogy nyílt csatába bocsátkozik, így felesleges egy ekkora sereget egy ilyen nehéz terepen bevetni. Ráadásul serege majdnem megfeleződött az éhezés és a visszavonulás miatt, az elhagyott fegyverek és páncélzatokról nem is beszélve. Így egy Duna menti támadásra küldte a következő évben seregét (hiszen az egyetlen sikere a magyar „flotta” meggyengítése volt). A hadjárat célja nem volt olyan grandiózus, Pozsony elfoglalása és egy újabb hadjárat előkészítése. A flottára szerelt katapultok és egyéb ostromeszközökkel törtek a németek Pozsonyra. A Képes Krónika tanúsága szerint a magyar hadsereg érdemben nem tudott védekezni, ami vagy az előző évi hadjárat folyamatos készenléte, vagy egy keleti betörés miatt történhetett. A főleg bajor és osztrák csapat, amely az előzőhöz képest kisebb, de így is körülbelül kétezer főt számláló sereg megkezdte az ostromot a Béla által korábban megerősített vár ellen.
Az ismét nehéz helyzetbe került magyarok újra egy szokatlan taktikával tudtak győzedelmeskedni. András, Uros, Voitech, Villöngard, Márton és Zotmund (a késöbbi Buvár Kund) vitézek ugyanis az éjleple alatt kiúsztak és meglékelték a gyanútlan németek hajóit. Bár feltehetően nem süllyedtek el, de a katapultokkal onnantól kezdve nem tudták ostromolni Pozsonyt. A németek visszavonultak és 1056-ban a goslari birodalmi gyűlés után Salamon és Judit herceg és hercegnő házasságával békét kötött a két ország. András a pápával is megbékélt időközben, ami talán a cikk elolvasása után új köntösben mutatja meg nekünk egyik legrégebbi magyar írásos forrásunk. Ugyanis András a fehérvárra menő hadiútra (amit Henrik használt 51-ben) alapította meg a Tihanyi apátságot. Azonban ismét hosszútávú fenyegetés jelent meg, Salamon ugyanis a házasságnak köszönhetően (és valószínű egy titkos alku folytán) fenyegette András Bélának tett korábbi, trónra vonatkozó ígéretét.
