A fiatal keresztény állam már Szent István alatt harcban állt a németekkel. Magyarország korabeli hősies küzdelmei azonban már kivesztek a köztudatból, pedig a korszakban győzelmek és nagy harcok sokaságát tudta elkönyvelni az akkor még ifjú állam. Mi történt István uralkodása után, hogyan tudtunk ellenállni a nálunk erősebb európai nagyhatalomnak? Erre a kérdésre keresünk választ a soron következő cikkünkben.
Magyarország már a honfoglalás óta szoros kapcsolatot ápol nyugati szomszédjaival. Talán manapság az is elmondható, hogy az ország egyik fő példaképe Ausztria, és talán az sem túl merész állítás, ha ezt a minősítést a mindenkori Lajtán túl elhelyezkedő germán államokra is rávetítjük. Míg napjainkban mondhatni felhőtlen a viszony, ez különösen együttélésünk első pár századában inkább egy zivataros tavaszi időjárásként lehetett volna leírni. Sokan ismerjük már a pozsonyi csata emlékét, amely talán az első nagy ütközetünkként él történelmünkben, és arra is emlékezhetünk, hogy Vajk a Gizellával kötött házasságával tudta csak a kereszténységet az országban meghonosítani. Azonban azt sokan már nem tudják, hogy már a szent királyunk uralkodása alatt is komoly hadjárat folyt ellenünk. István alatt azonban hazánk erősen ellenállt, és 1030-ban egyértelmű, döntő sikert ért el III. Henrik császár ellen, aki voltaképpen mostani cikkünk főszereplője lesz.
A bajor származású császár ugyanis az Istvántól elszenvedett vereség után élete végéig nem tett le arról, hogy az újdonsült Magyar Királyságot a nagy Német-római Birodalomhoz csatolja. Ebben nagy segítségére volt István halála, illetve az ettől a ponttól datálható, magyar történelmet végigkövető, permanens polgárháborús veszély. Aba Sámuel és Orseolo Péter konfliktusát már 1041-ben megpróbálta kiaknázni. A nyugatos, velencei nevelésű és a szent királyunk által preferált Péter királyt ugyanis az inkább hagyományosabb érzelmű ispánok Abára (keresztény nevén Sámuelre) cserélték, így elérve, hogy az ország gyengébbik fele egyenest Regensburgba, Henrik udvarába szaladjon segítségért. Henrik Péterrel, és jókora kísérettel érkezett az országunkba, majd a Duna menti felvonulási területen (ami majdnem mindig a németek stratégiája volt) csatát kínált fel Aba Sámuelnek. Henrik a szokottnál kisebb sereget tudott csak toborozni, így Aba Sámuel a nyílt konfrontációt választotta, és megvívták a ménfői csatát (1044). Henrik - aki talán a német középkor egyik legjobb taktikusa volt - egyszerű, de annál egyértelműbb győzelmet aratott. Aba Sámuelt kivégezték, Péter és a császár pedig bevonult Székesfehérvárra, ahol visszaállították az előbbi királyságát, azon az áron, hogy a magyar a német vazallusa lett.
Henrik azonban nem sokáig élvezhette a győzelmet, ugyanis a Péter-féle németek, az alárendelt politika, és a saját tekintélye meggyengülése eredményeképpen pogánylázadás tört ki (ez volt a Vata-féle pogánylázadás 1046-ban), amelyet kihasznált a keletről visszatérő András és Levente herceg. A lázadás eredményeként nagy átrendeződések történtek. A legtöbb István vagy Péter által behozott, német területről származó fontos személy (akik eddig nem menekültek el) elüldözés vagy kivégzés áldozata lett. Szent Gellért püspök is erre a sorsra jutott; a később róla elnevezett hegyről egy hordóban lökték be a Dunába. Bár valóban pogányok képezték a felkelés gerincét, feltehető, hogy a későbbi középkori forrásokat írók pogányellenes hozzáállása miatt torzult az emlékezetünk. Vata maga ugyanis keresztény volt, András és Levente kérdéses, hogy megígérték volna a pogányságra való visszatérést, de az bizonyos, hogy ez nem történt meg. Bár a korban a nemzetiségek nem számítottak fontosnak, a mozgalom célja inkább a magyar vezetés német-keresztény megtisztítása volt, mint egy keresztényellenes felkelés. András királlyá koronázása után ugyanis konfliktus nélkül feloszlott a szerveződés.
András meg akart állapodni Henrikkel, azonban a császár nem volt hajlandó lemondani Magyarország hűbérességéről, így a felek elkezdtek készülődni a két ország konfliktusának legújabb felvonására.
