Ha visszanézzük történelmünket és rátekintünk jelen korunkra azt tapasztaljuk, hogy a halálbüntetések még mindig fontos szerepet játszanak világunk alakulásában. Európa és ezen belül Magyarország azonban évtizedek óta nem látott halálos ítélet végrehajtást. Hogy ez jó-e vagy rossz, egy nehezen eldönthető, mindennapi kérdés, ezt a dilemmát igazolja az is, hogy sok nyugati országban látunk még mindig példát a halálbüntetésekre, amikkel párhuzamosan ezt ellenző tüntetésekkel is találkozhatunk. Ebben és következő cikkünkben összeszedjük nektek a halálbüntetés pro-it és contra-it.
A halálbüntetés alatt azokat az aktusokat értjük, amikor a hatalom, a rá felruházott jogával élve végrehajt egy halálos ítéletet. Így tehát a tömeggyilkosságok, népírtások nem számítanak halálbüntetésnek, de a politikai gyilkosságok sem, tekintve, hogy azok nem állnak jogi alapokon. A kivégzések már az őskorban ismeretesek voltak és a felvilágosodásig szakrális tartalommal bírtak. A szakrális tartalom lehetett az istenek kiengesztelése, esély a bűnösnek, hogy bátran szembenézzen a halállal, vagy akár a személy kitagadása egy bizonyos kasztból.
A kivégzés módjai általában a célnak megfelelően változtak. Ha például a francia forradalomra gondolunk, ott a gyorsaság és a precizitás számított, így abban az időben a nyaktiló általi halált alkalmazták. Ha mondjuk a társadalom elrettentése/megbékítése volt a cél, akkor egy minél durvább mód volt célszerű, ilyen lehetett a vérsas (a személy testének „kinyitása” annak életében) vagy a keresztre feszítés. Van, hogy ember és ember között is különbség volt az alkalmazandó halálbüntetés tekintetében. A tolvajokat, árulókat, rangban alacsonyabbakat kíméletlen és egyszerű módon végezték ki, például akasztással, vagy halálra veréssel. A nemesek vagy olyan elkövetők, akin könyörülni akartak gyorsan és fájdalom mentesen tértek át a túlvilágra, például lefejezés, vagy mérgezés által.. Ha az alapján osztjuk fel a büntetéseket, hogy ki követi el, úgy megfigyelhetünk olyan eseteket, amikor nem a közösség, hanem annak csak bizonyos tagjai követik el. Ilyen lehet a vérbosszú, a halálba küldés (vadállat és ellenfélnek való felajánlás), de olyan esetek is vannak, amikor az adott személy privilégiuma lehet az öngyilkosság, mint például a szepukku/harakiri (japán szamurájok rituális öngyilkossága).
Mai világunkban a halálbüntetések osztják a büntető politika alapelveit, így, ha a világ fejlett felén tapasztalunk is halálbüntetést, azt a gyors, precíz, fájdalommentes és emberséges végrehajtás jellemzi. Emellett a szekularizáció miatt már megszűnt a szakrális szerepe a büntetésnek. Ha azokat a fejlett országokat nézzük, ahol még van halálbüntetés és az elmúlt húsz évben valóban sor került a kivégzés végrehajtására, úgy olyan országokat/államokat kapunk, mint Taiwan, Japán, és az USA bizonyos államai (13). Több olyan ország is van, ami felfüggesztette a kivégzéseket, tehát praktikusan vannak halálos ítéletek, csak nem kerülnek végrehajtásra. Most, hogy nagyjából megismertük a halálbüntetést, térjünk rá miért kéne alkalmaznunk.
- Ha valakit kivégzünk az olcsóbb, mintha élete végéig ellátjuk!
Talán morbidnak hangzik, de érthető érv. Miért tartson életben a társadalom egy olyan embert, aki oda nem térhet már vissza. Sokan emellett említik azokat, akik létminimum alatt élnek, az árvákat, vagy a hajléktalanokat, akik közül sokan rosszabbul élnek mint, akik a börtönben vannak elzárva. Ha összehasonlítjuk ezeknek az embereknek az élethelyzetét, akkor rájövünk, hogy nem túl igazságos „eltartani” a bűnelkövetőket.
- Az élettel való fenyegetés a leghatásosabb!
Mindenki többször végig gondolja, ha valami rosszban sántikál, hogy elkövesse-e azt, ha akár az életével is felelhet(ne) tettéért, feltéve, hogy a hatóságok elől nem tud elszökni.
- Szemet szemért!
Talio elv, vagyis a megtorlás elve sok emberben benne van. Ha valaki gyilkolt öljük meg, hiszen pont azt érdemli, mint az áldozata. Gyakran hallani, azt az álláspontot is, hogy úgy kellene kivégezni az adott elkövetőt, mint ahogyan az az áldozatát.
- „Nem vagyok halálbüntetés párti, de, ha a gyerekemet bántják…”
Gyakori érv, hogy mindenki félti a sajátjait a legrosszabbtól, így, ha bármi is elrettenti a potenciális elkövetőket, akkor az a „bármi” legyen a halálos ítélet. Ha megtörténik a baj, akkor meg ember legyen a talpán, aki egy szeretteit siratót, a bűnös megértésére akarja meggyőzni.
- Vannak olyan személyek, akik menthetetlenek!
Ha egy notórius visszaeső, erőszakos személynél a megbánás jeleit nem tapasztaljuk és félő, hogy elszökne, vagy szabadulását követően további társadalomra súlyosan veszélyes cselekményt követhet el, ott nehezen mondaná még a legnyugodtabb ember is, hogy zárjuk el, mert ez is elégséges büntetés. Ilyen megítélés alá kerülhetnek a borzalmasan kegyetlen elkövetők vagy az olyan terroristák, akik tömeggyilkosságot követnek el. Ilyenek akár az ISIS vagy Al-Kaida merénylői, vagy a jobboldali szélsőséges Anders Breivik. Közülük senkit sem látnánk szívesen újra szabadlábon.
Remélünk elgondolkoztató volt írásunk, hamarosan a kontra érveket is megismerhetitek!
