Az öngyilkosságra általában magányos jelenségként szoktunk gondolni. Az öngyilkossággal foglalkozó genetikai alapkutatásoktól, az öngyilkosság társadalmi összefüggéseit taglaló szociálpszichológiáig a szakirodalom elsöprő többsége is főleg az „egyszemélyes” öngyilkosságokkal foglalkozik. Azonban megállapítható, hogy az öngyilkosság akarva-akaratlanul, időnként több személyt is érinthet; az abban aktívan résztvevőket, vagy passzív elszenvedőket egyaránt.
A több személyt érintő öngyilkosságok első alcsoportjába tartoznak azok az esetek, amikor az öngyilkosságban valamilyen módon olyan személy vesz részt aktívan, aki a saját életét nem kívánja eldobni. Erre az esetre az első példa, ami az eszünkbe juthat, az az aktív eutanázia, amely során a meghalni szándékozó személyt, annak kifejezett kívánságára az „elkövető” halálba segíti. A csoportba tartozó másik esetkör az öngyilkosságba kergetés. A magyar büntetőjog az öngyilkosságba kergetést (driving to suicide) az emberölés speciális – pszichikai ráhatással elkövetett – eseteként tárgyalja. Ilyenkor az elkövető nem felbujtó jellegű magatartást hajt végre, mint az öngyilkosságban közreműködés esetén, hanem kényszert vagy fenyegetést alkalmaz a sértettel szemben, amelynek hatása elől a személy „öngyilkosságba menekül”. (Ez megnyilvánulhat például abban, ha valaki embertelen körülmények között tart fogva egy másik személyt, vagy olyan – pszichikailag súlyosan ható – fenyegetést intéz felé, amelynek következtében a személy kilátástalannak találva a helyzetét, saját élete kioltásához folyamodik).
A második csoportban olyan esetek vannak, amikor az öngyilkos olyan elkövetési módot választ, amely más, öngyilkossági szándékot nem mutató személyekre is kiterjed, akik az öngyilkos számára ismeretlenek vagy közömbösek. Az ilyen cselekményeket felölelő csoportosítást nevezi a szakirodalom balesettel vegyes öngyilkosságnak is, abban az esetben, ha az érintett személyek köre teljesen véletlenszerű. Ide tartozik amikor valaki szándékosan forgalommal szemben hajt az öngyilkosság szándékával, vagy amikor valaki életeldobási szándékkal leugrik egy magas épületről és egy járókelőre esik, aki ezáltal meghal. Lélektani oldalról az tapasztalható, hogy az öngyilkos számára az élet értéke alacsony, és ez az értékelés kiterjedhet mások életére is. Számolni kell azzal is, hogy az öngyilkossági krízisre jellemző dinamikus beszűkülés folytán, az öngyilkosságot elkövető személy gondolkodása és érzelmei jelentősen megváltoznak; minél előrehaladottabb ez a beszűkülés, annál kevésbé számol cselekedeteinek a másokra gyakorolt hatásaival. Amennyiben az elkövető életben marad és felelősségre vonható, leggyakrabban az élet és testi épség elleni bűncselekmények, közveszélyokozás, valamint polgári jogi kártérítési felelősség merülhet fel vele szemben.
Külön csoportot képeznek azok az esetek, amelyekben minden érintett többé-kevésbé kialakult öngyilkossági szándékkal vesz részt és a cselekmény végrehajtása során bizonyos mértékig erősítik egymás elhatározását. Megemlítendő az ún. Werther-effektus, amely a média „járványszerű” hatásáról szól a modellkövető öngyilkossági szándék kialakulásában. Az ide tartozó „öngyilkossági járványok” a serdülők és fiatalfelnőttek körében háromszor-négyszer gyakrabban jönnek létre, mint az idősebb korosztály tekintetében. A jelenség az öngyilkosságok kb. 12%-át teszi ki és ennek az aránya egyre nagyobb ütemben növekszik a 2000-es évek óta. A Werther-effektus lélektanának fontos része, hogy a „járvány” médiumok által terjed. Azáltal, hogy egyre többen követik a „példát”, az arra fogékony – jellemzően fiatal – személyekben egyre jobban erősödik az a meggyőződés, hogy a hozzá hasonlók számára elfogadható „problémamegoldás” az öngyilkosság, így segítve a szándék kialakulását, majd megerősödését. Ezen „járványszerű” öngyilkosság többé már nem magányos cselekmény, az elkövető elszigetelt aktusa, hanem egy kvázi értékközösség tagjaként végrehajtott cselekedet, amelyben az utánzás, a modellkövetés mechanizmusa játszik sorsdöntő szerepet. A „járvány” terjesztésében különös szerepet játszik a média, leginkább abban az esetben, amikor a modellszemély öngyilkosságát heroizálja, vagy bármely pozitív módon tünteti fel. Ez a járvány azokat fenyegeti elsősorban, akik a leginkább hajlamosak az öngyilkosságra, illetve valamilyen lelki egyensúlytalanságban vannak, poszttraumás stresszel, mentális zavarral, depresszióval küzdenek , de akár egy fel nem dolgozott életesemény (pl.: gyász) is fokozott veszélyeztetettséget jelenthet.
Az utolsó csoportba tartozik az az egyáltalán nem elhanyagolható mennyiségű cselekménytípus, amikor szuicid elhatározás előtt, vagy utána, emberölési szándék is kialakul az elkövetőben. A pszichológiai irodalom alapvetően itt két motivációt vél felfedezni: az altruista motivációt; amely során az öngyilkos azért öl meg mást, mert meg van róla győződve, hogy valamilyen módon ezzel jót tesz vele, illetve így menti meg valamitől, ami a halálnál is rosszabb. (Példa erre az, amikor az apa gyermekeivel együtt hajtott a forgalommal szemben, mert nem akarta őket intézetben tudni). A másik motiváció pedig az lehet, hogy az emberöléssel elérhető valamely cél sokkal lényegesebb az elkövetőnek a saját halálánál. Ide sorolhatóak például az öngyilkos merényletek vagy a tömegesen végrehajtott, ún. „szektás”, vagyis a közös ideológiai alapon történő emberöléssel társított öngyilkosságok.
A fenti speciális öngyilkossággal összefüggő esetekről a pszichológiai-pszichiátriai, kriminálpszichológiai ismereteink roppant csekélyek. Ennek az elsődleges oka, hogy nagyon ritkán fordulnak elő, illetve nagyon nehéz megkülönböztetni az „egyszerű” emberöléstől az értelmi-érzelmi állapotát az elkövetőknek. Azonban a 2000-es évektől több kutatócsoport és államokon átívelő együttműködés is alakult, amelyek elsődleges célja, hogy megértsék az elkövetők elméjének működését, amivel az öngyilkosság – illetve az azzal összefüggő speciális cselekmények – prevencióját is eredményesebben lehet folytatni.
