A római történelem során a szónoki készség mindig is a társadalom által nagyra becsült értékek közé tartozott. Róma különösen híres volt nagyszerű szónokairól, és senki sem emelkedett ki jobban képességeivel, mint Marcus Tullius Cicero. Cicero világszerte ismert figura volt szellemessége és nyelvezete miatt, szónoki képességeinek köszönhetően pedig politikai hatalmat is szerezett magának. Pereit vizsgálva azonban észrevehető, hogy az igazságszolgáltatásban a szórakoztatás legalább olyan fontos volt, mint a megfelelő jogi eljárás kérdése.
A római nép, mint egy köztársaság szabad állampolgárai jól tudták, hogy a jogrendszerük az, ami meghatározza őket és garantálja jogaikat. Másrészről pedig a törvény volt az egyetlen szellemi tevékenység, amely lehetőséget biztosított a görögökön való gúnyolódásra. Sokszor jól esett a rómaiaknak rámutatni arra, hogy mások jogrendszere mennyivel zavarosabb és nevetségesebb, mint a sajátjuk. Már gyermekkorban is olyan együgyű intenzitással képezték a fiúk elméjét a joggyakorlatra, mint a fizikumukat a hadviselésre. Valójában a törvényszéki pályafutás volt az egyetlen alternatíva a barbárok elleni küzdelemben, amely egyben egyenes utat jelentett az elit tagsághoz is.
Cicero is úgy gondolta, hogy „kétféle konfliktus létezik: az egyik vitával, a másik erőszakkal folytatódik. Mivel az előbbi az ember gondja, az utóbbi a vadállatoké, ezért az utóbbihoz csak akkor kell folyamodni, ha nem alkalmazhatjuk az előbbit.” A szónoklattal azonban másként alakultak a dolgok. Ez volt a törvényszéki tehetség igazi mércéje. Cicerot idézve: „A szónokoknál szükség van a logikusok élességére, a filozófusok bölcsességére, a költészet nyelvére, az ügyvédek emlékére, a tragédiák hangjára és szinte a legjobb színészek gesztusára. Semmi sem ritkább, mint egy tökéletes szónok.” Szinte már művészetnek számított az a képesség, hogy valaki elkápráztatja, megnevetteti vagy megsirattatja a tömeget és a bírákat a védőbeszédével. A rómaiaknál a „színész” szó mind a szónokokat, mind pedig az előadóművészeket egyaránt is jellemezhette, holott társadalmi szempontból óriási szakadék volt közöttük, de technikailag nehezen lehetett elválasztani a két szakmát.
A bíróságok persze mindig nyitottak voltak a nagyközönség számára, így váltak a tárgyalások izgalmas nézősporttá. Cicero sokszor a „tragédiák hangjára” ösztönözte a vádlottakat a bíróság előtt. Úgy gondolta, hogy a legcsekélyebb mértékben sem szabad visszafogni az érzéseiket. Tanácsait megfogadva a vádlottak sokszor a szerepüket túljátszva döbbenetesen viselkedtek, rokonaikat pedig sírásra utasították. Példának felhozva, egy alkalommal a tanú a barátjának tárgyalásán olyannyira zokogott, hogy az esküdtek is könnyezni kezdtek, majd azonnal megszavazták az alperes szabadon bocsátását. Cicero korán tett népszerűségre szert igen bátor, a hatalmasságokat sem kímélő, túlkapásaikat leleplező védő- és vádbeszédeivel. Ezek közé tartozik Sulla ellen irányuló beszéde is, melynek eredményeképp el kellett menekülnie Rómából. Kényszerű száműzetésének időszaka alatt a retorika művészetét tanulta a legnagyobb görög mesterektől. Ugyanakkor vallotta, hogy egy szónoknak a jog és a történelem ismerete mellett a filozófiában is kiválóan jártasnak kell lennie. Meglepő, de ezt is a görögöktől sajátította el.
Számos tudós elemezte Cicero munkáit, hogy megértsék és értékeljék politikai és filozófiai elképzeléseit az egyik kulcsfontosságú gondolatáról: az igazságosságról. Azt állította, hogy egy filozófus számára az igazságosság a legfőbb olyan erény, amely más erényekkel szemben érvényesülhet, ez elősegíti a szociabilitást, a társas ösztönt, ezáltal fenntartva a közösséget és az államot. Számára az igazságosság nem vélemény, hanem a tény kérdése volt. Mivel az igazságot az emberiség természetéből és az ember környezethez való viszonyából vezetjük le, az ezzel ellentétes dolgok nem tekinthetők igazságosnak vagy törvényesnek. És ahhoz, hogy megértsük az igazságosság természetét, az emberiség természetét kell megértenünk, mivel „az erkölcsi kiválóság nem más, mint a természet kiteljesedése, és tökéletessége, az igazságosság pedig az erények megkoronázása”. Úgy gondolta, hogy Isten törvénye a ’helyes ok’, ha ezt tökélesen megértjük, az a ’bölcsesség’, ha pedig a kormány ezt alkalmazza az emberi kapcsolatok szabályozásában, az az ’igazságosság’. Viszont, ha minél több a törvény, akkor a fegyverek ereje ad helyet a jognak és az igazságnak, ami háborút fog szülni.
Számos kiemelkedő műve született a témával kapcsolatban, emellett szinte az összes szónoki beszédét papírra vetette. Írásaiból több maradt fenn, mint bármely más latin szerzőtől. Befolyása a középkori filozófusokra és humanista tudósokra olyan mértékű volt, hogy azt állították: nem szabad egyetlen latin szót vagy kifejezést sem felhasználni, hacsak az nem jelent meg Cicero műveiben. Ezt a kijelentést Rotterdami Erasmus a Ciceronianus című értekezésében támadta, mivel a Krisztus előtt élt Cicero nyelvét pogánynak tekintette, és ezért a keresztény teológiai fogalmakra sem voltak szavai. Végezetül pedig ahogyan a régi mondás tartja, egy római inkább elveszíti egy barátját, mintsem a lehetőséget egy vicc elsütésére. Érdekesség, hogy Cicero halála után a szolgálója három kötetben publikálta az összegyűjtött poénjait.
