Manapság minden rendőrségi nyomozás alapja, hogy a bűncselekmény helyszínén ujjlenyomatokat keresnek. Számos elkövetőt buktatott már le a saját ujjnyoma – filmvásznon és a valóságban egyaránt. De hogyan kezdték ezeket a nyomokat a bűnüldözésben alkalmazni, és mikor honosodott meg hazánkban az ujjlenyomat vizsgálat – vagyis a daktiloszkópia – gyakorlata?
Az emberi kéz, illetve az ujjak lenyomatának egyedisége már az ókorban is ismeretes volt. A babiloniak és az asszírok világában például az agyagpecsétbe nyomott ujj nyoma helyettesítette az aláírást a fontosabb okiratokon. A bűnüldözésben azonban csak jóval később, a XIX. század végén jutott jelentős szerephez ez a módszer.
A történet Henry Faluds skót orvossal kezdődött, aki az 1870-es évek közepétől missziós szolgálatot teljesített Japánban. Felfigyelt rá, hogy a japán porcelánok készítői ujjnyomukkal jelölték meg alkotásaikat. Faluds-ban mély nyomot hagyott, hogy az ujjak lenyomata egyedi személyazonosításra is alkalmas – és ennek a tudásának hamarosan nagy hasznát vette. Történt ugyanis, hogy 1880-ban betörtek a kórházba, ahol dolgozott, és egyik kollégáját gyanúsították a bűncselekménnyel. Faulds ezért összegyűjtötte a helyszínen található ujjlenyomatokat, és összehasonlította kollégájáéval. Az ujjnyomok nem egyeztek, így a gyanúsított orvost azonnal szabadon engedték.
Faluds az esetről cikket írt a Nature című magazinba, ahol megosztotta elképzeléseit az ujjlenyomatok bűnüldözésben történő hasznosításáról. A cikk és maga az elképzelés hatalmas elismerést váltott ki Európa-szerte. A téma megihlette Francis Galton angol tudós – polihisztort is, aki később megalkotta az ujjlenyomatok osztályozási rendszerét.
Hazánkban sem váratott magára sokáig az új módszer. Szükség is volt rá, hiszen a XIX. században jelentős migrációs és emigrációs hullám söpört végig Magyarországon, amelynek következtében jelentősen megnőtt a bűncselekmények száma. 1890-ben jelennek meg az első bűnügyi nyilvántartások – ám ezekben még az ujjlenyomatoknak nem jutott szerep.
Nemúgy, mint az 1897-ben megjelent első magyar kriminalisztika tankönyvben, ahol a szerző, Endrődy Géza már egy teljes fejezetet szentel a „hajszál (papillár) vonalak” lenyomatának:
„A személyazonosság bizonyítására tehát ezeknek a vonalaknak a lenyomata sokszor igen nagy fontossággal bír, - p.o. ha egy gyilkos a kezeit bevérezte, s véres ujjával valamely sima felületű tárgyhoz ér, azon a hajszálvonalak híven megmaradnak; azért midőn a csendőr ily véres ujj lenyomatot talál, azt okvetlenül biztosítsa, mert ha azt a gyanúsított egyén ujjahegyének lenyomatával - természetesen nagyító üveg segélyével, összehasonlítjuk – a személyazonosságot kétségtelenül bizonyítani lehet.”
Az ujjlenyomatok nyilvántartásba rendezése azonban csak később került bevezetésre hazánkban. A rendszerezés úttörője dr. Pekáry Ferenc, budapesti kerületi rendőrkapitány volt, aki 1902-es londoni útjáról hozta haza nyilvántartással kapcsolatos tapasztalatait. Rudnay Béla főkapitány engedélyével Pekáry gyümölcsöző tudományos munkába kezdett. 1903-ra már stabil ujjlenyomat nyilvántartást vezettek, 1904-ban pedig – a kontinensen elsőként - az ujjnyom-alapú személyazonosítás végleg bevezetésre került a Budapesti Rendőr-főkapitányságon.
Hamarosan elérkezett a „puding próbája” is. 1907-ben történt meg az a bűntény, amelynek során először alapozták az elkövetők beazonosítását és az ítéletet is kizárólagosan az ujjlenyomatok vizsgálata alapján hozták meg. Ez volt a dánosi eset.
1907. július 19.-én éjjel a dánosi csárdában brutális rablógyilkosság történt. Megölték a csárda tulajdonosát, feleségét, nevelt lányukat, valamint egy véletlenül arra vetődő kocsist. A bizonyítás során dr. Gábor Bélát, a daktiloszkópia hazai szaktekintélyét kérték fel szakértőnek. Gábor a helyszínen talált üvegekről grafimonit por segítségével vette le az ujjlenyomatokat. Az üvegeket beszórta a porral, ami azonnal beleragadt az emberi kéz által hagyott, zsírrészecskékből álló nyomokba, kirajzolva az azon található ujjlenyomatokat. Ezeket aztán Gábor Béla lefényképezte, felnagyította, és kezdődhetett az összehasonlítás fáradságos procedúrája. A szakértő 427 ujjlenyomatot vizsgált meg a nyilvántartásból, illetve a letartóztatásban lévő egyénektől, mire egy másik ügyben letartóztatott gyanúsított ujjlenyomataival végre egyezést mutattak.
Íme néhány sor a szakvélemény záró részéből:
„A D[ános].-ről származó üvegeken két izzadt vagy zsíros ujjtól származó olyan nyom van, mely B. J. ujjnyomatával úgy fajta, mint jelegzetességei és ezek elhelyezéseire nézve teljesen megegyező. Ezt a kézben lévő ábrák, ha a megfelelő számjelzésü pontokat összehasonlítjuk, kétségtelenül igazolják. Miután lehetetlenség, hogy nemcsak az állítólag 60.000 lelket kitevő czigányok között, de a világ összes lakói között B. J.-n kívül olyan ember létezzék, kinek ujj nyomatai az üvegeken lévőkkel megegyezzék, — ez alapon, nem tévesztve szem elől állításom esetleges súlyos következményeit, — azon véleményemet terjesztem elő, hogy d-i csárdában talált üvegeken lévő nyomok B. J. I.-rendű vádlott kezéről származnak.
A B.J. monogram Lakatos Balog János nevét fedte, aki – bár a bűncselekményt sosem ismerte be - életfogytiglani fegyházbüntetést kapott. Az eset sikere és nagy sajtóvisszhangja után az ujjlenyomatok vizsgálata már hazánkban is bevetté vált a bizonyítási eljárások során.
Az ujjlenyomat-nyilvántartás is egyre bővült: 1915-re már több, mint hatezer ujjnyomatot tartalmazott. Bár a gyűjtemény 1945-ben megsemmisült, a háború után új nyilvántartást hoztak létre, az ujjlenyomatok vizsgálatának útja pedig azóta is töretlen.
