A magyarországi tizenötéves háború (1591–1606), a Bocskay-felkelés, a Báthoryak kora Erdélyben a hazai történetírás azon témái közé tartozik, amelyek kapcsán az utóbbi évtized(ek)ben jelentősen bővültek az ismeretek. Van azonban egy alkotmány- és jogtörténeti vetülete a dolognak, ami ezidáig nem kapott kellő figyelmet. A császár és a fejedelem szövetségét egy házasságkötéssel is megerősítették, és bár azt később érvénytelenítették. 
Miért volt ennek a „kettős” szerződésnek jelentősége?
Valóban, a történeti kutatásoknak köszönhetően ma már a legfontosabb korabeli források, diplomáciai levelezések, a Corpus Juris Hungarici, illetve a Báthory-Habsburg házassági kontraktus teljes szövege digitalizálva könnyedén elérhetők. A 16. század második felére (1568) rajzolódott ki az a status quo, amely a Habsburgok és az Oszmánok közötti erőviszonyt illetően Magyarország kellős közepén állandósult, három részre szakítva így az országot, a Habsburgok uralma alá kerülő királyi Magyarország, az önálló fejedelemséggé váló Erdély, illetve a hódoltsági rész. A magyar és az erdélyi politikai elit végig azon gondolkodott, hogyan lehetne megszabadulni az oszmán megszállástól, és egyesíteni a Magyar Királyságot. Az 1570-es, 1580-as évek a béke időszaka volt, amely a várháborúk korát jellemző (szulejmáni) nagy hadjáratok szünetelését jelentette csupán, de nem a határmenti csetepaték, fosztogatások elmaradását. Ugyanakkor ez alkalmat adott arra, hogy a Habsburgok kiépíthessék az új védelmi rendszert. Két adat hozzá; 1556-ban még „csak” 80 végvár (erősség) tette ki a védelmi vonalat és mintegy 13 ezer katona szolgált, addig a tizenötéves háború kirobbanásának elején (1593) már 170-nél is több végvár és 23 ezer katona vigyázta a „végeket”.
Mindez iszonyatos költségekkel járhatott. Miből fedezték ezt a Habsburgok?
Elsősorban a magyarság emberfeletti áldozatvállalása volt az, ami az új végvárak felépítését és a végvárak fenntartását biztosította, azonban a Magyar Királyság egyedül képtelen volt viselni a terheket, a Habsburgok magyarországi jövedelme 600–800 ezer forint körül mozgott, a végvárrendszer fenntartása ennek a kétszeresébe került. A bécsi Habsburgok ezért rendszerint az osztrák örökös tartományaik, továbbá Csehország és a német- római császárság segélyére, a pápai pénzekre, a bankároktól felvett tetemes kölcsönökre és a spanyol rokonság katonai és pénzbeli segítségére támaszkodtak. 1576 és 1606 közötti időben a német birodalmi rendek 18,5 millió forint segélyt ajánlottak meg a császárnak, a spanyol király a háború időszakában (1595–1606) évente 200 ezer dukátot, és katonák ezreit küldte a császár segítségére, mégis jól mutatja azonban, hogy ennek ellenére ugyanezen időszak alatt a császári kincstár adósságállománya 12 millióról 30 millióra nőtt.
Habsburg Rudolf magyar- és cseh király, római császár (1576–1608/11/12) Hans von Aachen festménye (1607) Kunsthistorisches Museum, Wien
A Habsburgok tehát a minél szélesebb Oszmán-ellenes összefogásban voltak érdekeltek. Ennek volt egyik állomása Erdély bekapcsolása a szövetségbe?
Abszolút. A Habsburgok évtizedeken keresztül hiába próbálkoztak azzal, hogy a lengyel- litván uniót „beugrasszák” az Oszmán-ellenes szövetségekbe, a bár hullámzó mértékben, de alapvetően működő Párizs-Isztambul tengely ellensúlyozására. A pápa támogatásával végül létrejött (1593) a Szent Liga, amelyhez a császár és a spanyol király is csatlakozott, Erdély bevonása ekkor kulcskérdéssé vált. A Habsburgok évekig rajta voltak az „ügyön”, Báthory Zsigmond fejedelem gyóntatójának, Anfonso Carillo jezsuita szerzetesnek oroszlán része volt abban, hogy sikerült nyélbe ütni a Báthory-Habsburg szövetséget. Persze Erdély nem volt könnyű helyzetben e tekintetben, a fejedelemség viszonylagos békét élvezett, hiszen belkormányzatában önálló volt, az oszmánok nem szállták meg, csak a külpolitikai téren tartották „rövid pórázon”. A Habsburgokhoz való csatlakozás vörös vonalat jelentett természetesen, a nagy dilemmát az erdélyi vezetésnek egyértelműen az okozta tehát, hogy ha belép a Szent Liga oldalán a Habsburg-Oszmán háborúba, és ha az a keresztény részről kudarcot vall, annak elsősorban Erdély fogja a kárát látni, a Porta bosszúja nem fog elmaradni. Ha pedig nem lép be, és az a keresztények győzelmével ér véget, akkor a Habsburgokkal szemben kerülnek előnytelen helyzetbe az országegyesítés elkerülhetetlen folyamatánál, aminek ugyancsak Erdély látja a kárát. A „törökpárti” erők háttérbe szorítása (Báthory Boldizsár kivégzése) után végül is Zsigmond fejedelem nagybátya, Bocskay István vezetésével az erdélyiek a Habsburgokkal való szövetségkötés mellett döntöttek.
Milyen szerepe volt ebben a spanyol királynak?
A Prágában tető alá hozott szerződésen szerepel Guillén de San Clemente prágai spanyol követ aláírása is, sőt, a kontraktus arra kötelezi a császárt, hogy járja ki a spanyol királynál – mint nagymesternél –, hogy Zsigmond fejedelem felvétessék az Aranygyapjas rendbe, ami a korabeli Európa legelőkelőbb társasága volt, és a Habsburgok családias kapcsolatrendszerét egészítette ki. Erre valóban sor is került, Báthory megkapta a tagságot, az ünnepélyes felavatásra Prágában került sor. II. Fülöp 1595-ben és a következő évben is százezer dukát segélyt küldött Erdélynek az Oszmán-ellenes küzdelmek költségeire, ami azért is külön kiemelendő, mivel javában dúlt a hollandok, az angolok és a franciák elleni háború is, a spanyol kincstár katasztrofális helyzete pedig nem nagyon tette volna lehetővé, azonban a London-Párizs-Isztambul tengely ellensúlyozása elemi érdeke volt a Habsburgoknak.
Habsburg II. Fülöp spanyol- és portugál király (1556/80–1598) az Aranygyapjas rend nagymesteri öltözékében Juan Pantoja de la Cruz festménye
A Rudolf császárral való szövetségkötésnek, amit a pozsonyi diéta be is cikkelyezett, része volt az, hogy Zsigmond fejedelem a Habsburg dinasztiából kap házastársat. Mi a különlegessége?
Igen, a kötést ehhez a kondícióhoz kapcsolták, a tárgyalódelegációt maga Bocskay vezette, ő állapodott meg 1595 telén Prágában Rudolf császárral, és Grazban a stájer főhercegasszonnyal, akitől leánya, Habsburg Mária Krisztierna főhercegnő kezét nyerte el Zsigmond fejedelem számára. Az egyezség legérdekesebb része az a záradék, amely arra kötelezi a főhercegnőt, hogy – természetesen a hozományáért cserében – mondjon le minden apai és anyai javakban való jogáról és igényéről, így a magyar- és cseh trónigényéről is!
Habsburg Mária Krisztierna főhercegnő, magyar- és cseh királyi hercegnő (1574–1621) Ottavio Zanuoli alkotása (1595) Kunsthistorisches Museum, Wien
Mindez persze a spanyol hitbizományi szemléletből fakadt, amely jellemző volt a Habsburgok„osztrák” és „spanyol” ágára, is, és ami szerint férfiak és nők is örökölhetnek, ráadásul ami felfogás mentén a dinasztia saját jogon bírja az országot, amit családi örökségnek tekintettek, önmagukat pedig természetes úrnak tartották, valamint az ország tulajdonosaként értelmezték. Ez ellentétben volt a magyar trónbetöltés rendjével, ami szerint a rendek szabadon választhattak a dinasztia „osztrák” ágának férfi tagjai közül, a nőknek nem volt jogigénye a
magyar trónra.
