Párizs, Nizza és Bécs. A koronavírus járvány során meggyengült Európára újra rávetült a terrorizmus árnyéka, eddig soha nem tapasztalt formában: 2020 októberében Párizs egyik külvárosában egy csecsen származású fiatal iszlamista férfi lefejezett egy 47 éves középiskolai történelemtanárt a nyílt utcán, mivel az egyik, szólásszabadságról - ami mint jól tudjuk, az egyik legnagyobb becsben tartott alapjog Franciaországban - tartott óráján többek között a Charlie Hebdo, Mohamedet ábrázoló karikatúráját is megmutatta a gyerekeknek. Nizzában egy szélsőséges, elvágta egy idős nő torkát, majd megkéselt még két embert a Notre-Dame de l’Assumption székesegyházban. November 2-án Bécs belvárosában nyitottak tüzet gépfegyverekből az éppen az utcán sétáló emberekre, négy órával a kijárási tilalom kihirdetése előtt. Az Iraki és Levantei Iszlám Állam egy nappal később magára vállalta a terrortámadást, az idővel lelőtt merénylőt pedig a “kalifátus katonájának” aposztrofálták.
A sajtót a támadások kapcsán ismét elöntötték a “dzsihadista” kifejezést tartalmazó cikkek, híradások, populista politikusok emelték fel a szavukat az illegális migráció ellen. De mi az igazság a dzsiháddal kapcsolatban? Szabad e összemosni eme vallási kifejezést a napjainkban egyre elharapódzó terrorizmussal?
Magának a dzsihádnak a jelentése, “Allah útján való küzdelem, törekvés”, a nyugati kultúrában inkább az iszlám hatodik pilléreként, a “szent háború” jelentéstartalmával gyökeresedett meg, annak ellenére, hogy az eredetileg nem agresszív hadviselést jelent.
A dzsihád fogalma már az iszlám vallás alapítójának, Mohamed prófétának idejében is teljesen eltérő, több jelentés tartalommal bírt. Eleinte, medinai tartózkodása alatt, tanításaiban inkább egyfajta morális, belső harcként értelmezték, majd Mekka meghódítása után már konkrét háborúként használták a fogalmat, a pogányokkal szemben. Fontos leszögezni, hogy a hit terjesztése nem tartozik a dzsihád fogalmához, Mohamed a “könyvek népeiként” nevezett zsidók és keresztények erőszakos térítését tiltotta, miszerint “nincs kényszer a vallásban”. A hittérítés elvetésének volt még egy pénzügyi vonzata is: csak a nem iszlám vallásúaknak kellett megfizetniük az úgynevezett fejadót, amely komoly bevételt jelentett a muzulmán hatalmaknak, így már csak gazdasági célból sem szorgalmazták a térítést a meghódított területeken.
A VIII. században élt imám, Malik ibn Anasz volt az, aki új alapokra helyezte a dzsihád fogalmát. Az ő értelmezésében az már csak és kizárólag fegyveres háborút jelent, melyhez új elveket alkotott: a dzsihádban részt vevő muzulmánok egyből a Paradicsomba kerülnek, dzsihádban elesni a legnagyobb dicsőség, illetve a muszlim harcosoknak joguk van a “hitetlen” nőket rabszolgaságban tartaniuk a szent háború során.
Napjainkban az iszlám jogtudósok öt különböző dzsihádot ismernek, melyek közül a kard általi dzsihád a legismertebb. Az iszlám törvény, vagyis a saria, illetve a hadiszok írják elő szent háború viselésekor a dzsihád kötelezettségét és módját, így például szigorú előírások vonatkoznak a hadizsákmány szerzésére, a hadifoglyokkal való bánásmódra, vallási kegyhelyek tiszteletben tartására. Ki kell emelni a mártírság kérdéskörét is. Az iszlám tanítások szerint a mártír jutalma a paradicsomi túlvilági élet, azonban ezt csak az ellenséggel vívott harcban lehet “kiérdemelni”. Ezen értelmezés szerint az öngyilkosság kifejezetten negatív következményekkel jár, azonban ezt, a huszadik század végén, bizonyos fundamentalista csoportok elkezdték másképpen értelmezni, aminek következményeképp megjelentek az ún. öngyilkos merénylők.
Az iszlám jog megkülönbözteti a támadó és a védekező jellegű dzsihádot is. A védekező háború az iszlám uralta területek védelmét szolgálja, és minden muzulmán számára megtagadhatatlan kötelezettséget jelent. Ezen elv szolgált alapul Oszama bin Láden, és terror szervezete, az al-Kaida ideológiai alapjául, miszerint azzal, hogy az USA lerohanta Irakot, tulajdonképpen az iszlám vallás uralta területek függetlenségét és szuverenitását támadta meg, így a muzulmánok védekezésre kényszerültek.
Dzsihádot a törvények értelmében csak vallási vezető hirdethet, állami vezető nem, ahogyan egy másik iszlám vallású ország ellen sem lehet meghirdetni. Ez történt Szaddam-Husszein elnöksége alatt, az iraki-iráni háború idején is.
Elmondható tehát, hogy a dzsihád, „a szent háború” egy vallási előírás, kötelezettség, amit erkölcsileg kell megvívni, nem pedig erőszakkal és tényleges háborúval és figyelembe véve azt a tényt, hogy fegyveres dzsihád esetén a hadiszok kötelező erkölcsi magatartásformákat írnak elő a harcoló muszlimok számára, az korántsem összeegyeztethető a mai XXI. századi terrorista szervezetek szélsőséges ideológiájával.
