Igen sokatmondó mennyire komoly problémával állunk szemben, hogy a COVID-19 járvány idején a nyugati kultúrát még mindig inkább egy, ahogy ők mondják „cancel culture” elnevezésű jelenség minduntalan borzolja. A „cancel culture” tükörfordításban azt jelenti, hogy „törlési kultúra”, és bár idehaza még talán egy kevéssé ismert – internetes találatok is elenyészően vannak –, a nyugati világban az egyik leginkább "közkedvelt" jelenséggé avanzsálódott.
Hétköznapi értelemben azt lehet mondani, hogy egyes emberek az általuk tett kijelentések, nézetek vagy cselekedetek nyomán persona non grata-k, azaz nem kívánatos személyek lesznek, s elveszítik addigi pozíciójukat. Az ilyen emberek kirekesztődnek a nyilvánosságból, elhatárolódnak tőlük mások, aminek a vége, hogy romba dől – vagy legalábbis megsínyli – a karrierjük, társadalmi pozíciójuk, szociális életük.
Így tehát a véleménynyilvánítási szabadság lekorlátozódik kizárólag olyan gondolatok, eszmék hirdetésére, amit a közösség követ - illetve lassan már inkább követel -, azaz ezen jogunk akarva-akaratlanul csorbul. Hiszen, ha elmondjuk véleményünket, megtagadnak minket, ha nem mondjuk el, akkor pedig önmagunk szólásszabadságát korlátozzuk, tudva azt, milyen retorziók elé néznénk, ha nem így tennénk.
A legnagyobb paradoxon a jelenséget övezően az, hogy éppen a nyitottabb, elcsépelten fogalmazva liberálisabb nyugati világban jelentkeztek ennek a csírái. Ott, ahol szintén nem olyan régóta léteznek az úgynevezett „safe space”-k, azaz biztonságos terek, ami azt jelenti, hogy az illető nyugodtan, mindenféle jövőbeni negatív következmény nélkül mondhatja el a véleményét publikusan olyan megosztó, az egész társadalmunkat érintő kérdésekben mint a migráció, a színesbőrűek és más társadalmi csoportok jogai, nők esélyegyenlősége, globális felmelegedés, a politikai viták alapjául szolgáló véleménykülönbségek széles tárháza és még hosszan lehetne
sorolni. Talán elképzelni sem igazán tudjuk azt, milyen progresszív gondolatok köré épülnek fel csoportok és cenzúráznak más ellen-csoportosulásokat, vagy csak egyes személyeket. Aki pedig ezen kívül helyezkedik el, az ő szemükben nem minősül „jó” embernek, hiszen a gondolatisága nem illeszkedik a közösség domináns álláspontjához.
Érdekesnek találom a csoportidentitást erősítő funkcióját annak, hogy egy közös, érzelmekkel és nem érvekkel alátámasztott gondolatiság köré szerveződnek össze közösségek kisebb csoportjai. Ugyanakkor össztársadalmilag nézve rendkívül bomlasztónak is látom ezt a jelenséget. Régebben a társadalmak hittek és ma is hisznek istenekben, vallásokban, ideológiákban. Ezen hitközösségek sok millió fővel bírnak, rengeteg követőjük van, és bár annak ellenére, hogy sok esetben a másik vallást vagy ideológiát nem tekintik legitimnek, véleményem szerint ez egy védhető álláspont. Az azonban biztosan nem egy jól szervezett társadalom felé vezető út, ha néhány ezres közösségek szerteszét szakadnak, ellehetetlenítik a vitakultúrát és durván kirekesztik a másikat.
