„A diplomácia a sértés nélküli igazmondás művészete”, mondta Winston Churchill, a század egyik legfontosabb figurája. Valóban művészet e mesterség, amely háborúkat akadályoz meg és együttműködéseket kovácsol. Kik voltak ennek kiemelkedő mesterei? Hogyan igyekeztek szebb hellyé tenni világunkat? Következzenek a béke feledhetetlen harcosai!
Kétségtelen, hogy a XX. század az emberiség legnagyobb tragédiáit zúdította ránk, példátlan szenvedést és pusztítást okozva. Gyilkos eszmék gyilkos fegyverei ropogtak világszerte. Ez a korszak ugyanakkor nem kizárólag a világháborúk, népirtások és diktatúrák krónikája, hanem legalább annyira a jog, a béke és az emberség diadala is! Gondolok itt a női választójogra, az afroamerikai polgárjogi mozgalomra, az emberi jogok harmadik generációjára és a gyarmati sorban tengődő országok függetlenedésére. Noha ebben a században élte aranykorát a kommunizmus, ekkor terjedt el a legnagyobb mértékben a demokrácia és a jogállamiság is, valamint erősödött a nemzetközi együttműködés. Cikkemben olyan egyének pályafutását mutatom be, akik nemzetközi szinten nagyban hozzájárultak a béke, a biztonság, a kooperáció és a fejlődés megvalósulásához.
Rengeteg emlékmű őrzi Raoul Gustaf Wallenberg (1912-1947?) emlékét. A nemeslelkű svéd diplomatának magyarországi zsidók tízezreinek megmentésével sikerült enyhítenie a holokauszt tragédiáján. 1944 júliusában a svéd követség humanitárius attaséjaként érkezett a német megszállás alatt lévő Magyarországra. A nemzetközi politika eleve a zsidómentés céljával küldte Wallenberget Budapestre, ahol a zsidókat már addigra gettókba tömörítették, hogy majd a vidékiekhez hasonlóan deportálhassák őket. A svéd diplomata követségi titkár minőségében minden követ megmozgatott, hatékonya kapcsolati hálózatot épített ki, bátorságát és szervezőképességét nap mint nap latba vetette. A nemzetközi jog eszközeivel küzdött a zsidók életben maradásáért: nagy mennyiségben védleveleket állított ki a nevükre, valamint svéd fennhatóság alá tartozó védett házakat hozott létre, ahol ezreket bújtatott az SS elől. Nem riadt vissza a vesztegetéstől és a zsarolástól sem, csakhogy életeket menthessen.
A diplomáciai embermentést még a nyilas hatalomátvétel után sem hagyta abba, pedig már az életével játszott. Fáradhatatlanul folytatta küzdelmét, amely nemcsak papírmunkában, hanem veszélyes beavatkozásokban nyilvánult meg: hol a deportálásra várók közül, hol a halálmenetek soraiból mentette meg hivatali hatalmával a zsidókat. 1945 januárjában megtudta, hogy Adolf Eichmann SS-főtiszt a teljes budapesti zsidóság kivégzésére készül. Összeköttetései révén Wallenbergnek sikerült addig késleltetnie a titkos akciót, mire a szovjet front elérte mindkét budapesti gettót – ezrek menekültek meg a biztos haláltól. Szintén januárban történt, hogy szovjet felügyelet alatt sofőrjével a fővárosból a debreceni parancsnokságra indult, hogy a Szovjetunió segítségét kérje a túlélő zsidóság ellátására és elhelyezésére kitervelt akciójához. Azonban sosem érkezett meg, és soha többé nem is látták! A szovjet hatóságok szerint egy moszkvai börtönben halt meg 1947 nyarán, „feltehetőleg szívroham következtében”, mindössze harmincöt évesen. Egy biztos: eltűnésében és halálában nagy valószínűséggel a szovjet politika a tettes, mindez azonban a mai napig nem bizonyított.
Anna Eleanor Roosevelt (1884-1962) nem csupán az egyik legnagyobb hatású amerikai elnök feleségeként, hanem politikusként, diplomataként, szónokként és emberjogi aktivistaként is komoly tiszteletet vívott ki magának. A demokrata Franklin Delano Roosevelt rekordhosszúságú, négy cikluson átívelő elnöksége (1933-1945) alatt a First Lady szerepét töltötte be, de távol állt tőle a kényelmes élet: közéleti szereplőként rengeteg sajtókonferencián és rádióműsorban vett részt, még rovatot is szerkesztett rendszeres jelleggel. 1941 őszén társalapítója és első tiszteletbeli elnöke volt a Freedom House nevű nonprofit civil szervezetnek, amely a demokrácia és a szabadságjogok szószólójaként felemelte hangját a huszadik századi totális diktatúrák ellen. A szervezet továbbá támogatta a Marshall-tervet, a NATO megalapítását és az afroamerikai polgárjogi mozgalmat.
Férje halálát követően is aktív szereplője maradt mind az amerikai, mind a nemzetközi politikának. A háború lezárását követően hazáját az ENSZ-be való belépésre ösztökélte, majd a frissen megalakult szervezet első amerikai nagykövete lett. Később az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának elnöki posztját vállalta, s e minőségében felügyelte és ösztönözte az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának (1948) kodifikálását. Az ötvenes években továbbra is energikus és befolyásos diplomatának bizonyult, utolsó éveiben pedig az amerikai Nők Helyzetével Foglalkozó Elnöki Bizottság elnökeként tevékenykedett. Az egykor félénk, árva, különc gyermek a huszadik század talán legfontosabb női (kül)politikusává nőtte ki magát, akit az emberi jogok, a demokrácia és az egyenlőség szószólójaként tisztel az utókor. Férje hivatali utódja, Harry Truman elnök a „világ first lady-jének” nevezte őt.
Bár a huszadik századi brit külpolitikának egyértelműen Sir Winston Churchill a legnagyobb figurája, nem szabad megfeledkeznünk a kevésbé ismert konzervatív politikus, Sir Robert Anthony Eden (1897-1977) érdemeiről sem. Az első világháborút hősiesen végig harcoló Eden három különálló ciklus erejéig töltötte be a külügyminiszteri pozíciót, először a harmincas, majd a negyvenes, végül az ötvenes években. A harmincas évek végén azért mondott le hivataláról, mert ellenezte miniszterelnöke, Neville Chamberlain behízelgő, ún. békéltető külpolitikáját a tengelyhatalmakkal szemben. Második mandátumát a háború idején töltötte, Churchill bizalmát élvezte és ő is részt vett a legfontosabb nemzetközi találkozókon. Legszebb eredményeit az ötvenes évek elején, harmadik ciklusa alatt érte el: sikerült rendeznie a hazája és Irán közötti olajvitát, közvetítő szerepet Olaszország és Jugoszlávia kibékítésében (a vita tárgyát Trieszt városa képezte), valamint az 1954-es genfi konferencián nagyban hozzájárult az első indokínai háború lezárásához. Közbenjárásának volt köszönhető, hogy 1955-ben Nyugat-Németország csatlakozhatott a NATO-hoz, valamint a szervezeten belüli amerikai-európai nézeteltéréseket is elsimította. Kortársa, a belga Paul-Henri Spaak egyenesen „az atlanti szövetség megmentőjének” tartotta Edent.
Churchill lemondását követően, 1955 áprilisában a közkedvelt és békeszerető Edent nevezték ki miniszterelnökké, aki ezen hivatalában is a külpolitikára helyezte a hangsúlyt, országa belügyeit és gazdaságpolitikáját szinte elhanyagolta. Még ebben az évben Londonban fogadta Hruscsovot, valamint Eisenhowerrel is jó viszonyra törekedett. A kiváló diplomatát azonban éppen a nemzetközi politikában érte utol bukása. Miután Nasszer egyiptomi elnök 1956-ban államosította a stratégiailag kulcsfontosságú Szuezi-csatornát, Eden rácáfolt békeszeretetére és a katonai beavatkozás mellett döntött. A szuezi válság azonban alaposan lejáratta az Egyesült Királyságot a nemzetközi közösség szemében, egyúttal pedig jelezte: az angolok Közel-Keletre (és úgy általában a világ egészére) gyakorolt befolyása a végéhez érkezett. A kudarcos intervenció Eden számára egyben személyes vereségnek bizonyult, a népszerűtlenné vált politikus 1957 januárjában le is mondott. Politikai ballépései ellenére mégis kiváló diplomatának bizonyult, s pályafutásával kívántam éreztetni, mennyire fontos a politikusok árnyalt megítélése. Alakját többek közt A korona című sorozatban láthatja az utókor.
Az Amerikai Egyesült Államok büszke lehet elnökeire: számos kiváló diplomata akadt soraikban, aki nemcsak az amerikai érdekeket érvényesítette ügyesen, hanem effektíve jobb hellyé tette világunkat. Példának okáért, az első világháborút követően Thomas Woodrow Wilson 14 pontban megfogalmazta elveit, amelyek között szerepelt a méltányosság, a népek önrendelkezési joga és a lengyel állam helyreállítása is. Az ötvenes években Dwight David Eisenhower erélyességén múlott, hogy a kommunista Kína nem foglalta el a nacionalista Kína, azaz Tajvan szigetét. A kubai rakétaválság tetőfokán nagyrészt John Fitzgerald Kennedy megfontoltsága akadályozta meg a konfliktus atomháborúvá történő eszkalációját. A nyolcvanas évek második felében Ronald Reagan felhagyott szovjetellenes külpolitikájával, hogy Gorbacsovval a hidegháború békés lezárásán fáradozzon. Az aranyérmet mégis Franklin Delano Rooseveltnek ítélik a történészek, mivel igen sikeres szövetséget formált Angliával, a Szovjetunióval és Kínával, hogy legyőzze a tengelyhatalmakat – később ebből a szövetségből született meg az ENSZ. Felesége, mint láthattuk, nem sokkal maradt el mögötte. Most viszont egy kevésbé ismert, ám rendkívül tehetséges diplomatát mutatok be: ő nem más, mint Henry Alfred Kissinger (1923-), a hetvenes évek amerikai külpolitikájának karmestere.
A Harvardon végzett politikus az ötvenes években elismert akadémikussá, szerzővé és tanácsadóvá nőtte ki magát. Pályafutásának aranykorát a hetvenes években élte, amikor párhuzamosan dolgozott nemzetbiztonsági főtanácsadóként és külügyminiszterként. Ebben a két minőségében az amerikai külpolitika ideológusa és alakítója volt, előbb Richard Nixon, majd Gerald Ford elnöksége idején. Kissinger a Realpolitik híve volt, vagyis a (hidegháborúra oly jellemző) túlzott nemzeti büszkeség és valóságtól elrugaszkodott idealizmus helyett az alaposan felmért, valóságos erőviszonyok talaján politizált. E józan elgondolás jegyében dolgozta ki a détente, magyarán az enyhülés politikáját, amelynek lényege a kommunista világhoz fűződő diplomáciai feszültség feloldása. Ennek fontos állomása volt az USA Kínával folytatott „pingpongdiplomáciája”, vagyis az a folyamat, amely egy eleinte jelentéktelennek tűnő sporteseményből vezetett a két szuperhatalom közeledéséhez (ahogyan azt a Forrest Gump című filmben is láthattuk). Amerika hasonló enyhülésre törekedett a brezsnyevi Szovjetunióval, amely nukleáris fegyvermegállapodásban öltött testet (Strategic Arms Limitation Talks).
1973-ban Kissinger két háború békés lezárását is kieszközölte: a párizsi béke megkötésével végett vetett Amerika vietnámi konfliktusának (ezért Nobel-békedíjjal jutalmazták), valamint elérte az arab országok és Izrael között dúló fegyverropogás befejezését. Utóbbi konfliktusnak az ún. ingadiplomácia (shuttle diplomacy) alkalmazásával vetett véget: energiát nem kímélve utazott („ingázott”) egyik országból a másikba, hogy harmadik félként az egymással ellenséges vezetőket megállapodásra bírja. Aranykorát követően is kamatoztatta tudását, a nyolcvanas évek elején megalapította a Kissinger Associates Incorporated névre keresztelt nemzetközi geopolitikai tanácsadó cégét, majd továbbra is töretlen szaktekintélyként, a nemzetközi politika és világrend elemzőjeként adta számtalanszor szakvéleményét. Az idén 97 éves diplomata mind a mai napig aktív!
A „világ legismertebb lengyele”, Karol Józef Wojtyła érsek 1978 októberében foglalta el a pápai trónt, és hamarosan minden idők legkedveltebb egyházfője lett. Szent II. János Pál pápa (1920-2005) számos egyéb jótulajdonsága mellett igen tapasztalt diplomatának és nagy hatású szónoknak bizonyult, aki nem félt felemelni a szavát korának visszásságai ellen. Az „utazó pápa” ugyanis nemcsak egyházát kormányozta, hanem az egész világ népére és eseményeire érzékeny volt. A római katolikus egyház fejeként szuverén jogában állt részt venni a nemzetközi diplomáciában, valamint követeket küldeni államokhoz, hatóságokhoz és nemzetközi szervezetekhez. A béke híveként elítélte a háborúkat, hevesen ellenezte a kommunizmust, ugyanakkor a fejlett társadalmak morális kilátástalansága ellen is óva intett. Nagy szerepet tulajdonítanak karizmájának és tanításának a latin-amerikai, illetve kelet-európai diktatúrák bukásában, különösen Lengyelországban, ahol a Szolidaritásnak adott hatalmas erkölcsi lendületet. Sokak szerint nélküle nem is valósulhattak volna meg a kelet-európai rendszerváltások.
Pápai retorikájában az emberi élet és méltóság védelmét hangsúlyozta, támogatta az Európai Unió Alkotmányszerződését, a halálbüntetést és az apartheidet pedig ellenezte. A nemzetközi együttműködést szorgalmazta, minden nézeteltérés esetén a békés megoldásra buzdított, ennek jegyében minden elődjénél több állami és egyházi vezetővel találkozott. Kölcsönös tisztelet és egyetértés fűzte Ronald Reaganhez és Mihail Gorbacsovhoz. A népek és vallások közti egyetértésért is síkra szállt, sikerült barátibb viszonyt kiépítenie a judaizmussal, az iszlámmal és az ortodoxiával. Bár kritikusai szerint túlságosan konzervatív értékrendet képviselt, kétségtelen, hogy Szent II. János Pál vezette az egyházat a harmadik évezredbe. „Ne féljetek!”, hangzott tőle a mondás, amely elnyomottak millióinak adott reményt, bátorságot és hitet a hidegháború éveiben – adjon most nekünk is erőt a járványhelyzet hullámvölgyeiben!
