Mindannyian ismerjük ezeket a szavakat, mint fusizás, sáp, borravaló, hálapénz, maszekolás és így tovább. Azonban kevesen gondolkod(hat)tak el azon, hogy mikor s miért alakulhatott ki és kezdett el fejlődni Magyarországon ennek az „intézménye”. Nem túlzás így fogalmazni, hiszen a Kádár-korszakban elindult folyamat intézményesített lett – általunk – idehaza, hiszen rendkívüli mértékben érintette a lakosságot, mindennapinak számított sokaknak. Mindazonáltal, ha az olajban gazdag arab országok nem emelik meg az olaj árát az 1970-es években, jó eséllyel sosem ölt alakot idehaza.

Az írás alapjaként és teljes forrásául Éber Márk Áron szociológus remekműve[1] szolgált, amely nemrégiben jelent meg és dolgozott fel egy sokunkat izgató kérdést, amely számtalan vita kiindulópontjaként szolgált már.

1. A gyújtószikra

Az 1970-es évek elején történt, hogy a kiéleződő délnyugat-ázsiai országok konfliktusa nyomán a kőolajexportőr-országok (OPEC) arab tagjai úgy döntöttek 1973-ban, hogy egységesen megemelik a kőolaj világpiaci árát. Céljuk ezzel az volt, hogy nyomást gyakoroljanak az Egyesült Államokra és Izraelre. Bár évtizedek teltek már el a második világháború óta, a gazdaságok szénhidrogén-függősége jelentős volt, és a radikális – először megnégyszereződő – árdrágulás, majd az ezt követő 1979-es áremelés nyomán végbemenő árduplikálódás radikális változást hozott. A kőolaj árának robbanásszerű megnövekedése súlyos és verejtékkel teli évek kezdetét jelentette a nyugat-európai és az észak-amerikai centrumban, ami az 1970-es években egy stagflációs válságban[2] manifesztálódótt.

2. A fordulat

A nyugati centrum tőkés osztályai és politikai vezetői a válságból kiutat keresvén radikális társadalmi- és gazdaságpolitikai fordulatot vittek véghez. E fordulatot a szakirodalom a neoliberalizmus[3] előretöréseként nevez meg. A neoliberális gazdaságpolitika eszköztára rendkívül változatos és káros egyben, leginkább a társadalom alsóbb, kiszolgáltatottabb rétegei számára. Ide tartozik a munka árának lefaragása, támadás a szakszervezetek ellen, a munkajogok megkurtítása és közterheik radikális visszametszése, a transznacionális vállalatokba szerveződő centrumtőke korlátozásának leépítése, valamint az állami szabályozás csökkentése (dereguláció).

• A neoliberalizmus kezdetei

Az első neoliberális rezsimek azonban mégsem a nyugati országok voltak, hanem Augusto Pinochet Chile-je, ahol 1973-ban katonai puccsával tett szert hatalomra[4]. A nyugati centrum angolszász országaiban azonban Margaret Thatcher 1979-től az Egyesült Királyság miniszterelnökeként, Ronald Reagan pedig 1981-től az Egyesült Államok elnökeként fogott neki a neoliberális gazdaságpolitikai megvalósításához. Ennek eredménye lett a jóléti szolgáltatások lefaragása, a pénzügyi közvetítőrendszer felfúvódása, megnövekedő munkanélküliség és a munkát védő garanciák elolvadása. Az 1970-es évek válságsorozata az USA hegemón pozícióját meggyengítette, és egy elhúzódó válság – Robert Brenner megfogalmazásában long downturn – vette kezdetét. Richard Nixon letért az aranystandardról, azaz feladta az amerikai dollár aranyra válthatóságának addigi garanciáit s így véget ért a valutaárfolyamok rögzítettsége.

Az olaj árának kettős radikális megdrágulása nyomán létrejövő pénzbőség a sokszorosára emelte a hitelek formájában kihelyezhető pénzügyi eszközöket, fellendítve a nemzetközi hitelpiacot. A kőolajexportőr-országok a kettős drágulásnak köszönhetően rövid időn belül hatalmas nyereségre tettek szert, s e profit nagy részét a centrumtérségek bankjaiban helyezték el (ezek voltak az ún. „olajdollárok”). E forrásbőség a pénzügyi közvetítő intézményeket olcsó hitelek kihelyezésére ösztönözte, lehetősége teremtve ezáltal azon félperifériás és perifériás államoknak arra, hogy a régóta vágyott technológiai- és gazdaságfejlesztő beruházásaikat megvalósíthassák, és esélyt kapjanak a felzárkózásra.

3. A magyar „lehetőség”

Hasonlóan számos más (fél)perifériás országhoz, hazánk sem szeretett volna kimaradni e kecsegtető lehetőségből, és 1973-tól a Kádár-rezsim meredeken emelkedő adósságpályára állította az országot. Bízva az olcsó hitelekben, a beruházások megtérülésében és a magas inflációban – amely az adósnak dolgozva csökkenti a visszafizetendő hitelösszeget – a magyar állam 1973-1978 között megtízszerezte külső adósságállományát, felerősítve ezzel külső függőségét a centrumtőkétől. Az évtized végére ez tarthatatlanná vált, és az 1980-as évek elején a fizetésképtelenség és államcsőd veszélye fenyegetett. E válság a Szovjetuniót is megrendítette, és az adósságfüggésből fakadó centrumtőke-függés növekedése következtében hazánk függősége csökkeni kezdett a birodalmi központtól. 1982-ben az IMF és a Világbank tagjává lettünk, ami ezt ugyancsak erősítette.

• Második gazdaság vagy újabb ’56

Mindezen negatív gazdasági folyamatokból fakadó reálbér-csökkenés nyomán a politikai hatalom teret engedett a „második gazdaságnak”, lehetőséget teremtve ezáltal a termelőknek, munkásoknak, parasztoknak életkörülményeik javítására. Ezt a „nem társadalmilag szervezett termelést”, illetve a „másodlagos jövedelemszerzést” a pártállam az 1960-as évek elejéig szigorúan tiltotta. Azonban a megszorítások arra ösztönözték az államot, hogy egy újabb, 1956-os forradalommal fenyegető elégedetlenségi hullám elkerülése érdekében engedje szabadjára a másodlagos jövedelemszerzés lehetőségeit. Céljuk ezzel az volt, hogy a csökkenő reálbért más munkákból, forrásból tudják pótolni a polgárok. Így alakult ki a „fogyasztás általi legitimációja” a Kádár-rezsimnek, amellyel sikeresen terelte el a népi energiákat a rendszerről történő szembeszállástól a második gazdaság felé. A mezőgazdaságban másodlagos jövedelemszerzési lehetőséget teremtette a háztájizás és az állattartás, az iparban a fusizás, maszekolás, az 1980-as években pedig a géemkázás, amely a GMK (Gazdasági Munkaközösségek) rövidítést takarja. A kereskedelemben a csempészet, a vendéglátóiparban a borravaló vagy gebinizés. A szellemi foglalkoztatottak éltek a különóra, a hálapénz (paraszolvencia), a másod- és harmadállás lehetőségével. A hivatali ügyintézést a kenő vagy csúszópénzzel olajozták meg, a baráti, rokoni, ismerősi körökben pedig a viszonosság (reciprocitás)[5] intézményesedett.

E rövid összefoglalóból is látható, hogy milyen összetett világban élünk és éltünk már akkor is. Természetesen saját, önös, pénzügyi és hatalmi érdekeiken kívül más indítéka nem gondolnám, hogy lett volna az arab országoknak az olajár-emelésre, mindazonáltal ezzel egy olyan bonyolult folyamatot eszkaláltak, amely egy távoli ország teljes társadalmi berendezkedését átformálta. S ki tudja, mennyi időre. Hiszen ez napjainkban is él és virul.

Ne maradj le hasonló tartalmakról,

kövess minket Facebook-on és Instagram-on!

[1] Éber Márk Áron: A csepp – a félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete, Napvilág Kiadó (2020)

[2] Jelentése: gazdasági stagnálás és magas infláció.

[3] Megjegyzendő, hogy a „neoliberalizmus” az 1930-as évekből származó fogalom, és nem egy tisztán nyugati találmány, hanem kelet-közép-európai és nyugati kutatók transznacionális együttműködéséből jött létre; kísérleti laboratóriuma pedig az államszocialista Kelet- és Közép Európa volt.

[4] Érdekességre tarthat számot, hogy 1970-ben, a demokratikusan megválasztott szocialista elnököt, Salvador Allende-t az USA és a CIA segítségével zavarta el a hatalom trónjáról Pinochet.

[5] A viszonosság szolgáltatások és ajándékok olyan cseréjét jelenti, amikor a tranzakciót a felek nem ellentételezik azonnal pénzzel, mintegy beszámítják egymásnak. Mivel ez nem jár sem azonnali, sem pénzbeli ellentételezéssel, e viszonossági kapcsolatok létrehozzák és megerősítik a közösségek, társadalmak integrációját.