Kosztolányi gyerekként beteges, gyenge idegzetű volt, rettegett az apjától. Középiskolába Szabadkán járt. 1901-ben osztálytársával, Friedmann /később Fenyves/ Ferenccel az Előre című diáklapot szerkeszti. Ebben az évben megjelenik első verse a Budapesti Naplóban, melynek címe: Egy sír. Egy önképzőköri (aminek az elnöke) ülésen összetűzésbe került irodalom tanárával, Révfy Zoltánnal, aki egyik versét magyartalanságok miatt kifogásolta, a felháborodott Kosztolányi ezt válaszolta: „A tanár úr ehhez nem ért, különben sem vagyok kíváncsi a véleményére”, ezért eltanácsolták. Ezt követően tanulmányait rövid ideig magántanulóként folytatja a szegedi gimnáziumban. Sokat fárad a magyar szellem külföldi érvényesüléséért - Rothermere lord ezer angol fontot ad neki Londonban a legjobb magyar mű szerzőjének. Az ajándékot itthon Krúdy Gyulának és Móricz Zsigmondnak ítélteti oda a Magyar Pen Club választmányával. A Magyar Tudományos Akadémia Péczely-díjjal tünteti ki.
Karinthy a Nyugat első nemzedékének kiemelkedő alakja. Édesanyja korán meghalt, 1893-ban. 1906-tól foglalkozott újságírással, 1906 tájt összebarátkozott Kosztolányival és Csáth Gézával. 1912-ben az irodalmi élet meghatározó alakjává vált. Megjelent a Ballada a néma férfiakról című két novelláskötete és az Esik a hó című műve. Az Együgyű lexikon és a Görbe tükör humoreszkgyűjteménye és az Így írtok ti. 1907-től több lapban jelennek meg írásai, főleg humoreszkek, krokik, novellák, paródiák, szatirikus bírálatok. 1910-ben Judik Etellt, férjes asszonyt Berlinbe szöktette; 1913-ban kötöttek házasságot, 1914-ben születte meg fiúk, Gábor.
Harmos Ilona ezt nyilatkozza Karinthy és Kosztolányi híres barátságáról “Külsőben semmiképpen sem hasonlítottak egymásra, annál inkább lelki alkatban. Mindketten rendkívül érzelmesek, kamaszosan játékosak, konvenciómentesek. Fütyültek minden hivatalos tekintélyre, a sajátjukéra is. Kosztolányi akaratlanul is tudott tekintélyt tartani, míg Karinthyval mindenki, még a környezetébe került legsilányabb szellemű ember is frère et cochon módján bánt, vagyis mintha együtt őrizték volna a disznót.”
Karinthy egyszer képes volt egy egész gyereksereget felbérelni barátja megviccelésére. A történet úgy szól, hogy a gyanútlan Kosztolányi Dezsőt egyszerre népes gyerekhad fogta körül, s a költő szorgosan osztotta ki az autogramokat a lurkóknak. Azonban a friss aláírás-tulajdonosok újra meg újra sorba álltak Kosztolányi elé, hogy az irodalmár harmadszorra-negyedszerre is papírjukra biggyessze a nevét. „Mondd, fiam, mire kell neked négy aláírás?” – kérdezte a költő meglepetten. „Tetszik tudni –, jött a bemagoltatott válasz – ötven Kosztolányiért kapok egy Karinthyt.”
Egy másik alkalommal Karinthy egy baráti társaságban határozta el, hogy telefonon fogja megviccelni barátját. Egy virágcserépből kavicsot vett ki, megmosatta, majd a szájába tette. A telefont Kosztolányi vette fel. „Itt doktor Piré Bihán beszél, az esztergomi nőegylet titkára” –, mondta Karinthy, a kavicstól elváltozott beszédstílusban. „Nagy tisztelettel üdvözlöm a mestert. Szeretném egyletem nevében előadásra hívni a nagy költőt. Lehetőleg a napokban.” Kosztolányi nem ismerte fel a barátja hangját, így Karinthy tovább ütötte a vasat: „Szabad még kérdeznem valamit?” – „Csak parancsoljon, Piré uram!” – „Igaz-e, hogy Karinthy úr önnek jó barátja?” – „Igaz.” – „Elhozná őt is magával?” (…) „Aztán mi legyen a program?” – „Mit akarnak?” – „Hát úgy gondoljuk, hogy elébb a mester olvasson fel néhány verset, utána Karinthy úr is, aztán az egyik is mondjon el egy karcolatot, a másik is. Akkor tartsunk szünetet.” (…) „Végül az urak tartsanak párjelenetet.” – „Mint érti ezt, Piré úr?” – „Úgy értem – mondta Karinthy, és kiköpte szájából a kavicsot, hogy Kosztolányi meghallja a hangját –, úgy értem, hogy ketten kilépünk a színpadra, én letolom a nadrágomat, te pedig mögém térdelsz, és kinyalod, Desiré!”
