A Bizánci Birodalommal korántsem bánt kesztyűs kézzel a történelem. Longobárdok, avarok, perzsák, arabok, bolgárok, normannok, szeldzsukok – számos idegen néppel szemben sikerült megvédenie magát, mielőtt áldozatul esett volna az oszmán hódításnak. A XIII. század elején azonban olyan váratlan ellensége akadt, amely tulajdon államiságát, államegységét is szétzilálta. E drasztikus csapás pedig ironikus módon a „latin háborúként” is emlegetett negyedik keresztes hadjárat (1202-1204) képében jelentkezett.
A hadjáratra a középkor legbefolyásosabb pápája, III. Ince hívta fel Európát, céljuk pedig a stratégiailag kulcsfontosságú Egyiptom elfoglalása volt, hogy onnan kiindulva próbálják meg felszabadítani a Szentföldet. A zömében francia csapatokat névlegesen egy olasz nemes, Montferrati Bonifác vezette, valójában azonban a hadjáratot pénzelő Velencei Köztársaság irányította az eseményeket. A 95 éves Enrico Dandolo dózse Velence érdekeinek megfelelően manipulálta az adósává lett keresztes sereget: elérte, hogy elfoglalják riválisát, Zára kikötővárosát, majd az éppen dúló bizánci trónviszályba is beavatkoztak. A hónapokig húzódó politikai bonyodalmak eredményeként a hadjárat lovagjai végül Montferrati Bonifác vezetésével 1204. április 13-án elfoglalták és kifosztották Konstantinápolyt. A rablást és vérengzést követően a keresztesek a velenceiekkel szövetkezve átvették az irányítást a balkáni területek felett. Nem árt tudni, hogy a hadjárat lovagjai zömében másodszülött, földnélküli nemesek voltak, akik ezáltal jutottak földhöz, vagyonhoz és hatalomhoz, a feudalizmus jegyében. Kevesen tartottak ki eredeti küldetésük mellett: ők, akik a valódi keresztes lovagok voltak, a Szentföldön csatlakoztak Amalrik ciprusi királyhoz, akinek 1204 szeptemberében sikerült fegyverszünetet kötnie a muszlimokkal.
Az eltévelyedett hadjárat vezéralakjai még márciusban, a főváros elfoglalását megelőzően megegyeztek a birodalom felosztásáról, amit a sikeres ostromot követően meg is valósítottak. Így történt, hogy 1204 áprilisában a megdöntött Bizánc helyébe egy új, katolikus monarchia lépett: a Konstantinápolyi Latin Császárság (hivatalosan Imperium Romaniae vagy imperium Constantinopolitanum). A szentföldiekhez hasonló keresztes állam volt, azzal
a különbséggel, hogy az ortodox Bizáncot kívánta helyettesíteni, egyszersmind a Római Birodalom katolikus örököseként definiálta magát. Trónját a számítások szerint Montferrati Bonifác foglalta volna el, ám a velencei érdek ezt is megakadályozta, így a választás a hadjárat egy másik prominens vezérére, Flandriai Balduin grófra esett. Az Hagia Sophia falain belül májusban megkoronázott I. Balduin latin császár – aki semmi esetre sem keverendő össze I. Balduin jeruzsálemi királlyal – a római identitás jegyében ugyanazt a címet viselte, mint a korábbi bizánci uralkodók: imperator romanorum.
A nyugati lovagok hamarosan további keresztes államokat hívtak életre görög földön, eközben a Konstantinápolyból elmenekülő görög arisztokráciának is sikerült utódállamokat létrehoznia, így összességében hét államalakulat osztozott a bizánci területeken (ezeket alább prezentálom részletesen). A Balkán és Kis-Ázsia széttagoltságát a 12 keresztes és 12 velencei által megfogalmazott Partitio terrarum imperii Romaniae szentesítette, amelyet 1204 őszén hirdettek ki. A szerződés nemcsak az újdonsült keresztes államokat szentesítette, hanem Velence számára is rengeteg új területet juttatott: a kereskedőhatalom megszerezte többek
közt a két legnagyobb görög szigetet, Krétát (Candia) és Éviát (Negroponte), valamint Balduin császársága felett is komoly befolyást gyakorolt. Kezdetét vette a bizánciak által frankokratia, avagy latinokratia néven emlegetett zűrzavaros időszak – mindkét kifejezés találó, mivel a zömmel francia származású, latin (azaz katolikus) vallású lovagok uralmát jelentette.
A keresztes államok névlegesen mind a Latin Császárság vazallusai voltak, hivatalosan ugyanúgy katolikus vallásúak és latin nyelvűek, élükön pedig szintén a hadjárat lovagjai álltak. Elsőként a Thesszalonikéi Királyság alakult meg 1204-ben, miután a császárválasztást elvesztő Montferrati Bonifác elfoglalta a várost, hogy itt alapítsa meg saját államát. Még ugyanebben az évben feleségül vette III. Béla királyunk lányát, Magyarországi Margit korábbi bizánci császárnét, hogy elnyerje a görög arisztokrácia rokonszenvét (ez aligha sikerült). Bonifác király a következő évben délebbi területeket is meghódított, s ezeken megalakult az Akháj Fejedelemség, valamint az Athéni Hercegség. Az előbbit egy francia nemes, Guillaume de Champlitte, utóbbit pedig egy burgundi lovag, Othon de La Roche irányította – mindkét állam Thesszaloniké, s rajta keresztül Konstantinápoly hűbérese volt. A
negyedik hűbéres államot, a Naxoszi, más néven Szigettengeri Hercegséget a velencei dózse unokaöccse, Marco Sanudo alapította 1207-ben, akinek leszármazottai egészen a XVI. századig uralhatták Naxoszt és a környező szigeteket. A Latin Császárságot és szövetségeseit egyébként erősen megviselte a Második Bolgár Birodalommal folytatott háború, amely többek közt Balduin császár és később Bonifác király életébe került, miután Kaloján bolgár
cár a drinápolyi csatában legyőzte a latinokat.
Ezzel szemben a görög utódállamokat a latin uralomnak ellenálló bizánci arisztokrácia hívta életre, köszönhetően a keresztes államok erőtlenségének. A Latin Császárság és vazallusai ugyanis nem rendelkeztek elég katonai erővel, hogy az egész Balkánt és Kis-Ázsiát uralmuk alá hajtsák, így a frankokrácia létrejöttével párhuzamosan három bizánci utódállam is testet öltött: Nikaiai Császárság, a Trapezunti Császárság és az Epiruszi Despotátus. Az Angelosz-házból való Dukász Mihály alapította az Epiruszi Despotátust: kezdetben ez az utódállam állt az újraegyesítő mozgalmak élére, s egyben az elűzött görögök menedékéül is szolgált. A konstantinápolyi pátriárka mégsem őt, hanem Laszkarisz Theodor nikaiai császárt nyilvánította törvényes bizánci császárnak. A latinokrácia kezdetén Epirusz tűnt ki sikereivel: 1224-ben elfoglalta a mindössze húsz éve fennálló Thesszalonikéi Királyságot, majd rövidesen a Latin Császárság megdöntésére készült. Ám mindez szertefoszlott, miután 1230-ban az epiruszi despota döntő vereséget szenvedett a bolgároktól, így az időközben megerősödő Nikaiai Császárság vált a legesélyesebbé a bizánci egység visszaállítására. Ezt az anatóliai fekvésű államot még 1204-ben alapította az ide menekülő bizánci nemes, Laszkarisz Theodor, s hamarosan tömegével érkeztek országába a jogfosztott hellének. Népszerűségét és elismertségét igazolja, hogy 1206-ban a pátriárka áldásával a nép császárrá kiáltotta ki. A harmadik utódállamot, a Nikaiával rivális Trapezunti Császárságot a Komnénosz-dinasztia alapította és uralta, gyenge katonai ereje folytán azonban kimaradt az újraegyesítő küzdelmekből, s többnyire ügyes politizálással igyekezett túlélni.
A latinok uralmának végül Nikaia ötödik császára, Palailogosz Mihály vetett véget, amikor 1261 júliusában visszafoglalta Konstantinápolyt. Hadvezére, Alexiosz Sztrategopoulosz kivárta az alkalmat, amikor a latinok elvonták csapataikat a fővárosból, és az éj leple alatt, egy titkos bejáratot kihasználva foglalta vissza a fővárost. A bizánciak nem felejtették el Velence ármánykodását: gyűlöletük jeléül porig égették a velencei negyedet. Az 57 évig fennálló Latin Császárságot tehát eltörölték, a nikaiai császárt pedig VIII. Mikhaél néven bizánci császárnak ismerték el – ezáltal visszaállt a bizánci állam egysége, újabb két évszázad erejéig. A hagyományos jogtörténészi álláspont értelmében a Nikaiai Császárság tekinthető a keresztes lovagok által megdöntött Bizánc jogutódjának. A Mihály által alapított dinasztia kölcsönözte a nevét egy új korszaknak, a Palailogosz-reneszánsznak. Ez azonban már a kései, hanyatló Bizánc korszaka volt, amely még csak nem is álmodhatott nagyhatalmi státuszának visszanyeréséről, hanem az oszmán terjeszkedés árnyékában volt kénytelen túlélni. A három megmaradt latin államot már nem volt ereje visszafoglalni, így az Akháj Fejedelemség, az Athéni Hercegség és a Naxoszi Hercegség nemcsak hogy fennmaradtak, de túl is élték az ortodox birodalmat. Az Epiruszi Despotátus és a Trapezunti Császárság szintén nem olvadtak bele az újraegyesített Bizáncba, hanem önálló államokként léteztek egészen az oszmán hódításig, amely ismét új korszakot nyitott a görögség történetében: a turkokráciát.
Ami Bizánc bukását illeti, a végzetes dátum 1453. május 29-e: ekkor foglalták el II. Mohamed ottomán szultán hadai Konstantinápolyt. Ugyanezen a szomorú napon halt hősi halált Bizánc utolsó, nyolcvanötödik császára, a túlerővel szemben is hősiesen védekező XI. (Boldog) Konstantin. Habár a győztes Mehmed szultán és később III. Iván moszkvai nagyfejedelem is a római császárok örökösének tartották magukat, Bizánc bukásával az Augustus uralkodása óta tartó, másfél évezrednyi római birodalmi jogfolytonosság (translatio imperii) egyszer s mindenkorra megszakadt. Az állam, amely Nagy Theodosius halálával létrejött, Boldog Konstantin halálával megszűnt – egyazon napon szállt sírba utolsó uralkodójával. Ahogy Róma esetében is, az első és az utolsó császár is ugyanazt a keresztnevet viselte. A Bizánci Birodalmat nagyra értékelő, huszadik századi angol történész, Steven Runciman a negyedik keresztes hadjáratot nemcsak Bizánc, de az emberiség ellen elkövetett legnagyobb bűnténynek tartotta. Bizánc ugyanis sokkal több volt csupán egy második Rómánál: az ortodoxia, a görög kultúra, a római jog és rengeteg egyéb érték és hagyomány védőbástyája volt évszázadokon át.
