A Pázmány Jogi Karán egy harmadéves hallgató számára megkezdődik a munkajog oktatása, ami szerencsés esetben egyrészt izgalommal telíti el az egyetemistát, lévén új tárgyról van szó, másrészt némelyest megkívánja tőle, hogy egyfajta alapozásként kitekintsen a szociális jog történeti hátterére, annak fejlődésére, végül megismerje annak fogalmát. A cikk nem csak harmadéveseinknek szól.
A szociális jog és a szociális igazgatás a 19. században a polgári és az ipari forradalmak révén jött létre, ezt megelőzően nem lehetett államilag kiépített, államilag szervezett szociálpolitikai rendszerről beszélni.
A szociális jog kialakulásához a polgári és az ipari forradalmak vezettek el. A polgári forradalom révén a jogegyenlőség általánossá vált, ennek következtében pedig az alá-fölérendeltségen alapuló gondoskodási rendszer megszűnt. Az ipari forradalom nyomán kiépül a gyáripar, kezdetét veszi egy gyors városiasodó folyamat, amely jelenségek hatására megjelennek a munkástömegek és feléled a szegénység. Az emberek egészségtelen élet- és munkakörülmények között kénytelenek tengődni, ráadásul az egészségügyi ellátás terén is komoly gondok adódtak, így tehát a 19. század közepén megfogalmazódott az állam fellépése iránti igény.
Az említett jelenségek leghangsúlyosabban a korszak legfejlettebb országában, Angliában jelentkeztek már a 19. század első felében. Az állam a körülmények javítása érdekében először a munkaviszonyok világába avatkozott be. Előbb a bányászat, majd a gyáripar területén vezetett be általános érvényű szabályokat a munkaidő szabályozásáról, a női és gyermekmunka korlátozásáról. Az állami beavatkozások másik fő irányzatát az állami szegényügyi ellátórendszer kiépítése, az 1835-os egészségügyi törvény testesítette meg. Az ezt a törvényt követő rendszer a munkára képes tömegeket kényszerítette munkára, mivel a szegényügyi rendszer nem alanyi, és nem is kizárólag a vagyoni rászorultság alapján biztosított ellátást, hanem egyfajta érdemességi vizsgálatot eszközölt, vagyis számba vette a kérelmezők életvitelét, valamint a szegénység kialakulásának körülményeit, ellátást tehát csak az „érdemes” szegények kaphattak. Ezek a beavatkozások már felvázolták a szociálpolitika angolszász megközelítését, magában foglalva a munkaviszonyok, a munka világának szabályozását, illetve a rászorultsági ellátások biztosítását.
Európában a szociálpolitika kialakulásához hasonló út vezetett, mint Angliában. Megjelent a munka világába történő állami beavatkozás, valamint sor került számos szegényügyi intézkedésre. Németországban a munkaképtelenséggel járó kockázatok kezelésére a munkások segélyegyleteket, önsegélyező pénztárakat alapítottak, amelyek által a megrokkanás, a halál, illetve az öregség esetén meghatározott szolgáltatásokat biztosítottak. A 19. század közepére ezen szervezetek Európa szerte elterjedtek. Ezen szervezetek képezték az alapját a 19. század végén kiépülő társadalombiztosítási rendszernek, amelyet Otto von Bismarck, német kancellár hozott létre. Bismarck lényegében több, a kötelező részvéten alapuló, biztosítási rendszert állított fel. Ezt a bismarcki modellt követte Európa legtöbb állama, amelyek a 19. század végén, a 20. század elején kiépítették egyes ágazatok és iparágak vonatkozásában a maguk öregségi, betegségi, és balesetbiztosítási rendszereit.
A 20. századi államilag irányított szociálpolitikára jelentős hatást gyakoroltak a gazdasági válságok, elsőként az 1929-33-as gazdasági világválság, amely világosan jelezte, hogy a piac nem képes önmaga szabályozni működését, ezáltal szükségessé téve az állami beavatkozást. Életbe léptek egyes szociálpolitikai eszközök, melyek gazdasági konjunktúra idején a gazdaságtól történő elvonásokkal gátolták a túlpörgést, dekonjunktúra esetén pedig juttatásokkal a fogyasztást, és ezáltal a gazdaságot élénkítették. Ezzel hasonlatos válságnak bizonyult az 1971-es Bretton Woods-i pénzügyi rendszer összeomlása, valamint az 1971-es olajválság.
„A szociális jog által szabályozott ellátások valamely közösségi szükséglet kielégítését szolgálják, az állampolgár emberhez méltó létét szolgálja, fő eszköze a társadalombiztosítás” – szól a szociális jog definíciója. Tehát a szociális a jog jellemzően valamely, a megélhetés biztosítás körében jelentkező zavarra reagál. A szociális jog tudománya szerint három területen jelenhet meg olyan hiányosság és probléma, amely a megélhetést veszélyezteti. 1; a jövedelem megszerzésének módja, 2; a jövedelem ellenében a javak megszerzésének módja, 3; a család belső arányainak alakulása. A modern társadalmakban a családi jövedelmek elsődleges forrása a munkajövedelem, ezért azok elmaradása esetén az egyén és a család nem képes a megélhetéséről gondoskodni, így állami beavatkozásra van szükség. A megélhetéshez feltétlenül szükséges javak, például az alapvető élelmiszerek, lakhatáshoz kapcsolódó áruk és szolgáltatások hiánya szintén állami közbeavatkozást igényel. Mindezen javak hiánya kivételes, általában háborús vagy nagyon súlyos világválságok idején következik be. A harmadik eset akkor áll be, ha a családban az eltartók és az eltartottak aránya romlik, erre tipikus példa, ha egy munkajövedelemmel rendelkező személy megrokkan és ezáltal jövedelemszerzésre képtelenné válik, valamint, ha gyermek születik.
Egy elegánsan megfogalmazott definícióként tehát, a szociális jog a piaci úton nem kielégíthető és az indokoltnak, azaz társadalmilag kielégítendőnek elismert egyéni szükségletek társadalmi szintű gondoskodás joga.
