Gyermekek voltunk csupán, amikor szüleink feszülten kapcsolták be a tévét vagy a rádiót a legújabb háborús hírekért. Az újságok is tele voltak a hazánktól délre zajló összecsapások fejleményeivel. Míg hazánk számára a kilencvenes évek az optimizmus jegyében telt, addig a balkáni térséget véres polgárháború rázta meg. Írásomban a katonák és politikusok által elkövetett rémtetteket, valamint az elkövetők felelősségre vonását kívánom ismertetni.
Bevezetésképpen, a történészek előszeretettel nevezik Európa puskaporos hordójának a balkáni történelmi-kulturális régiót. A XX. század elején megfogalmazott elnevezés találó, hiszen elég egy szikra, és máris robban a térség. A római uralom idején még viszonylag békésnek számított a régió, ám minden megváltozott, amikor a kora újkorban a déli szlávok megérkeztek a Balkánra. Azóta számos különféle nép, nyelv, vallás és érdek került összetűzésbe egymással és a Bizánci Birodalommal. A virágzó középkorban a balkáni térség nagyhatalmak – köztük a Magyar Királyság – ütközőzónájává vált, majd a kora újkorban oszmán fennhatóság alá került. Hogy ismét függetlenek lehessenek, a délszláv államoknak Görögországhoz hasonlóan egészen az Oszmán Birodalom
meggyengüléséig kellett várniuk, amelyet nem véletlenül gúnyoltak „Európa beteg emberének” a huszadik század elején.
A jugoszláv államot két alkalommal is megalapították, először 1918-ban, másodjára 1945-ben – mindkét alkalommal a világháború befejezését követően. Az 1989-es rendszerváltozásoktól eltérően azonban e sokszínű, gyönyörű országban többoldalú és elhúzódó konfliktussorozat bontakozott ki, amely során testvér testvér ellen fordult. Azért is merem a testvér szót használni, mert a vallási különbségek – a szlovének és horvátok hagyományosan katolikusok; a bosnyákok többnyire muszlimok; a szerbek, montenegróiak és macedónok pedig ortodoxok – ellenére mindannyian a szlávok déli csoportjába tartoznak, és rengeteg nyelvi és kulturális vonásban hasonlítanak egymásra.
A délszláv háború történetét dióhéjban így tudnám összefoglalni: a kilencvenes évek elején Jugoszlávia felbomlását egy sor erőszakos összetűzés követte, amely során újabb és újabb politikai, nemzeti és vallási ellentét került felszínre. Az eredmény hét utódállam függetlenedése és a modern kor harmadik legvéresebb európai háborúja lett. A konfliktus tehát etnikai összetűzések, függetlenségi háborúk, lázadások és vérfürdők összessége. Amíg a legtöbb egykori szocialista ország a demokrácia és kapitalizmus kiépítésén fáradozott és uniós tagságát tervezgette, addig délen javában ropogtak a fegyverek. Bár rengeteget lehetne írni a jugoszláv polgárháborúról, cikkemben az ennek során elkövetett emberiesség elleni, valamint háborús bűncselekményeket tárgyalom.
A híres srebrenicai mészárlásban Ratko Mladić (1943-) szerb katonatisztnek volt a legnagyobb szerepe. A háború kezdete óta kiemelkedő szerepet töltött be a horvátok ellen folytatott harc főparancsnokaként. A konfliktus boszniai szakaszában a vezérezredes parancsára a Szerb Köztársasági Hadsereg 1995 júliusában a boszniai Srebrenica környékén mintegy 8700 bosnyák lakost végzett ki. Az áldozatok nagyrészt férfiak és fiúgyermekek voltak, de sok esetben nőket és időseket is agyonlőttek. Körülbelül 20 ezerre tehető a katonák által megerőszakolt nők száma. A
népirtás a bosnyák nép elrettentésére szolgált, az elkövetők így akarták kifejezni, hogy a szerbek Bosznia valódi urai. Srebrenica városa és környéke ugyan az ENSZ védelme alatt állt és biztonságos zónának minősítették, a 400 fegyveres holland békefenntartó katonát aznap szándékosan máshová utasították, hogy a muzulmán lakosság védtelen legyen. Videófelvételek és feltárt tömegsírok bizonyítják a tragédiát, amely nyolcezernél is több halottat követelt – a második világháború óta ez volt a legnagyobb népirtás Európában.
Mladić a kétezres évek elején bujkálni kényszerült, a szerb hatóságok azonban egy évtizeden keresztül nem tartóztatták le, noha a nemzetközi közvélemény a felelősségre vonását követelte. Végül 2011-ben fogták el egy vajdasági faluban, s még ebben az évben átadták a Hágai Nemzetközi Törvényszéknek. Itt meg kell említsem, hogy 1993 májusában a jugoszláv háborús bűntettek kivizsgálására az ENSZ égisze alatt eseti (azaz nem állandó) bírói fórum alakult a holland városban, ezt nevezték Hágai Nemzetközi Törvényszéknek (angolul: International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, röviden ICTY). E szerv nem összekeverendő két másik hágai bírói fórummal, egyfelől a Nemzetközi Bírósággal (amely az ENSZ elsődleges és állandó bírói szerve), valamint a Nemzetközi Büntetőbírósággal (avagy International Criminal Court), amely független az ENSZ-től.
Visszatérve Mladić ügyére, a vérfürdő első számú felelőse állítása szerint sajnálja az áldozatokat, de saját népét akarta védelmezni azáltal, hogy elrettentő példát statuál. Az ICTY bírái 2017-ben ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre a Bosznia hóhéraként is emlegetett egykori katonatisztet, miután népirtásnak minősítették a srebrenicai tömegmészárlást. Azonban nem minden háborús bűncselekményt minősítettek népirtásnak. Szerb erők Bosznia-Hercegovina több részén is követtek el háborús bűntetteket, többek közt Bijeljina, Szarajevó és
Prijedor városában végeztek etnikai tisztogatásokat. A hágai bírák szerint a genocídium legfontosabb kritériuma a dolus specialis, azaz a népirtásra irányuló közvetlen akarat. Ezt csak egyetlen esetben, a srebrenicai mészárlás esetében állapították meg, mert itt bizonyítottan a bosnyák lakosság pusztítását, csökkentését célozta Mladić.
A többi atrocitás – gyilkosság, nők erőszakolása, civilek deportálása – szintén megbocsáthatatlan bűncselekmény, de nem népirtás, mivel hiányzott a dolus specialis.
Bosznia hóhérán kívül még négy másik szerb vezetőt is elítélt a Hágai Nemzetközi Törvényszék: ők Stanislav Galić (1943-), Dragomir Milošević (1942-) és Radovan Karadžić (1945-).Stanislav Galić és Dragomir Milošević a Szerb Köztársasági Hadsereg egyik alakulatának parancsnokai voltak, Radovan Karadžić pedig a Boszniai Szerb Köztársaság elnöke a boszniai harcok idején. Galić és Milošević tehát a tűzvonalban tevékenykedő katonatisztek voltak, akiknek Karadžić és Mladić voltak a feletteseik, ők adták a kegyetlen parancsokat.
Hadtörténeti háttérként érdemes ismerni Szarajevó ostromát. A bosnyák fővárost 1992 áprilisától 1996 februárjáig tartotta kegyetlen blokád alatt előbb a Jugoszláv Néphadsereg, majd a Szerb Köztársasági Hadsereg, amelynek ekkor már Ratko Mladić volt a vezetője. A városban rekedt bosnyák erők nem voltak megfelelően felfegyverezve, hogy kitörhessenek az ostromgyűrűből, és a szerb sereg sem kockáztatta meg a támadást. Kisebb összecsapások történtek ugyan, a szerbek mesterlövészeket is alkalmaztak, de többnyire tüzérségükkel lőtték a várost a közeli hegyekről. Összesen 14 ezer fő lelte halálát a majdnem négy évig húzódó ostrom alatt, ebből 5 ezernél is több szarajevói lakos volt. A boszniai harcoknak végül 1995 novemberében vetett véget a daytoni békeszerződés.
Az ICTY számos emberiesség elleni és háborús bűncselekményben bűnösnek találta a négy
megnevezett szerb vezetőt, akik gyakran követtek el kegyetlenségeket a civil lakosság ellen. Ezek az atrocitások katonai szempontból feleslegesek voltak, hiszen nem a győzelem, hanem a lakosság megfélemlítése volt a szándékuk. Szarajevó ostroma miatt Stanislav Galić 2006-ban életfogytiglani börtönbüntetést kapott, amelyet jelenleg Németországban tölt. Az ICTY szintén az ostrom közben tanúsított kegyetlenségéért ítélte el Dragomir Miloševićet, akire 29 évet szabtak 2009-ben. Jelenleg egy észtországi börtönben tölti szankcióját. A politikus Radovan Karadžić 1996-tól egészen 2008-ig bujkálni kényszerült, mígnem Belgrádban sikerült kézre keríteni. 2016-ban a hágai bírák számos háborús és emberiesség elleni bűncselekményben – többek közt népirtás, üldözés, deportálás, etnikai tisztogatás – bűnösnek mondták ki. Az eredetileg kapott 40 éves szabadságvesztést 2019 márciusában életfogytiglanira változtatták. Mivel felettes minőségében a srebrenicai mészárlásban
neki is nagy szerepe volt, Mladić vele osztozik a Bosznia hóhéra gúnynéven.
Karadžić hivatali utódja, Biljana Plavšić szintén a vádlottak padján találta magát az ezredfordulón, de 2009-ben
szabadult, miután büntetése kétharmadát letöltötte egy svédországi börtönben.
Befejezésként még megemlítem a szerb elnök, Slobodan Milošević (1941-2006) ügyét. A nacionalista politikust 1999-ben vádolta meg az ICTY háborús bűncselekményekkel. A következő évben kénytelen volt lemondani, rövidesen pedig saját állama vádolta korrupcióval, hatalmának visszaélésével és sikkasztással. Ezekre nem sikerült bizonyítékot találni, de háborús bűnei miatt 2001-ben megindult pere a hágai bíróság előtt. Öt éven keresztül látta el saját védelmét, ítélet azonban nem születhetett, mert 2006 márciusában szívroham következtében meghalt.
Összegzésképpen, a szerb nép körében manapság is gyakran felmerülő vélemény, hogy egykori katonatisztjeik és politikusaik nyilvánvalóan háborús bűnösök, és a kiszabottnál sokkal súlyosabb büntetést érdemeltek volna.
