1961-ben az egész világot bejárta a döbbenetes hír: elfogták azt a férfit, aki közvetve közel hatmillió zsidó haláláért felelős. Ő nem volt más, mint Adolf Eichmann, SS-Obersturmbannführer, akit a „zsidószakértőként” ismerték és rettegték a nácik által megszállt európai területeken, a II. világháború alatt.
Eichmann karrierje meglehetősen gyorsan ívelt felfelé ’32-es NSDAP tagságától kezdve, Himmler barátságán át, egészen az 1942-es wansee-konferencáig, ahol is részben az ő javaslatára dolgozták ki, az európai zsidóság tervszerű, fizikai megsemmisítésének részleteit, az ún. „Endlösungot” („Végső megoldást”). A Birodalmi Biztonságügyi Főhivatal Zsidóügyi Osztályának vezetőjeként, kiemelkedő szerepet töltött be a koncentrációs táborok létrehozásában, illetve a zsidó lakosság gettósításában, valamint deportálásában. Ebből a célból érkezett a megszállt Budapestre is 1944 márciusában, az „Eichmann kommandó” vezetőjeként, hogy személyesen, - és tragikus módon, a magyar hatóságok aktív részvételével - vezesse le a magyar vidéki zsidók elhurcolását, a Majestic Szálló termeiből irányítva.
A németek egyértelmű veresége után, náci szervezetek segítségével Argentínába szökött, nevet változtatott, és új életet kezdett. 1960-ban, az izraeli titkosszolgálat, a Moszad, hosszas megfigyelés, és egy rosszul címzett virágcsokor következtében megállapította, hogy az általuk kémlelt Ricardo Klement nem más, mint a tömeggyilkos Eichmann. A Moszad ügynökei gyakorlatilag hamis papírok felhasználásával „elrabolták”, majd Izraelbe szöktetették. (Az elfogásának körülményeit ma már az Eichmann-doktrína néven szabályozza a nemzetközi büntetőjog.) Mikor kiderült, hogy Argentína tudta és beleegyezése nélkül jártak el, hatalmas diplomáciai válságot okoztak: Argentína kitiltotta az izraeli diplomatákat az országból, valamint eljárást indított az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt, a szuverenitásuk megsértése miatt.
A per 1961 április 11-én kezdődött Jeruzsálemben, a 15 ellene szóló vádpontot-(amiből 10 az emberiesség elleni bűntettekről, illetve a zsidó nép ellen elkövetett deliktumokról szólt) - az ügyész 1 óra 15 percig olvasta fel, héber és német nyelven is. Hogy megóvják a vádlott testi épségét és életét, a tárgyalás alatt egy golyóálló üvegkalitkában kapott helyett, a rá vigyázó őröket pedig úgy válogatták ki, hogy egyikőjüknek se legyen a holokauszt során meghalt hozzátartozója. Maga a tárgyalás a nagy nyilvánosság előtt folyt, több mint 700 érdeklődő előtt. Az ügyészség a vád alátámasztása érdekében több mint 1600 írásos dokumentumot terjesztett elő, többek között Rudolph Höss, Auschwitz parancsokának naplóját, melyben Eichmannt, a koncentrációs táborok szállítmányozási és nyilvántartási „parancsnokaként” írta le. Volt munkatársak is tanúskodtak ellene, de a többségük nem volt hajlandó Jeruzsálembe utazni, vallomásukat jellemzően Németországban rögzítették. Eichmann védőügyvédje az a Robert Servatius volt, aki már korábban is megmutatta tehetségét a nürnbergi perek során. Az ügyvéd azzal érvelt, hogy a vádpontokban leírt cselekmények idején Izrael állama még nem is létezett, így nekik nincs joghatóságuk a védencét felelősségre vonni, maga a tárgyalás így nem jogszerű, továbbá kihangsúlyozta az elrablása körüli tényezőket, valamint tagadta Eichmann vezetői felelősségét mondván, ő is csak egy kis fogaskerék volt egy hatalmas állami gépezetben, így mindent felsőbb parancsra, utasításra követett el. (Eichmann, a börtönévei alatt írt könyvében, bürokratikusan csak „hivatalnoknak” nevezi magát, aki Hitler parancsait hajtotta végre.)
A bíróság Eichmannt végül nem találta bűnösnek a zsidók saját kezűleg való meggyilkolása, valamint az ún. Einsatzgruppek irányításának vádjában, azonban minden más vádpontban kimondta bűnösségét, nem fogadta el a „parancsra tettem” védekezést és kötél általi halálra ítélte. Hogy még mentse a menthetőt, előbb elmebajra hivatkozott, majd kegyelmi kérvényt nyújtott be a minisztertanácshoz, majd az izraeli elnökhöz, azonban mindkét fórum elutasította. Az ítéletet 1962 május 31-én hajtották végre a ramlai börtönben.
Érdekességként említendő, hogy Izraelben ekkor hivatalosan nem létezett a halálbüntetés intézménye, (ahogyan most sem, Eichmann volt az egyetlen, akit kivégeztek az országban) ennek eldöntéséről egy külön kormányülést hoztak létre, ahol az egyik tábor érve szerint Eichmann tetteire csak a halálbüntetés adhat megtorlást, míg a Martin Buber filozófus által képviselt másik oldal szerint a zsidó nép nagylelkűségét bizonyítaná, ha nem hajtanák végre az ítéletet.
