Áh, Hellász… a hősök és tudósok mesés országa. A demokrácia hazája, a nyugati civilizáció bölcsője, s őszinte csodálatom tárgya. Figyelmemet nem először vonta magára – korábban történelme, később mitológiája, ezúttal pedig közigazgatása által. Ugyan mi akadálya, hogy egy hosszabb cikk formájában egyesítsem e területeket? Tálalom tehát Görögország aktuális közigazgatási rendszerét, miközben felelevenítem egyes régiók történelmét. Cikkemben azonban nemcsak a valóságot igyekszem megrajzolni, hanem a görög mitológiát és hitvilágot is segítségül hívom.
Bevezetésképpen, a modern görög állam a török uralom ellen 1821-ben kirobbant nemzeti felkeléssel született. A túlerővel szemben hősiesen harcoló helléneket a brit, francia és orosz flotta is segítette győzelmükben, amelynek eredményeként 1830-ban létrejöhetett a független Görög Királyság. A balkáni térség sok államához hasonlóan Görögországot sem kímélte a XX. század: világháborúk, gazdasági válság, polgárháború és katonai diktatúra mind-mind sújtotta. A mai formájában ismert Görögország a hetvenes évek közepén született, miután 1974-ben megbukott a szélsőjobboldali katonatisztek alkotta junta, az ún. ezredesek rendszere. Az 1975-ös népszavazást követően rövidesen győzött a demokrácia és megalakult a jelenleg is regnáló Harmadik Görög Köztársaság, amely hamarosan uniós tagállammá is vált (1981). A görög nemzet e demokratikus, európabarát fordulatot a Metapolitefsi (magyarul: rendszerváltozás) néven emlegeti.
Görögország tehát a Metapolitefsi óta parlamentáris köztársaság, és a Mediterráneum többi országához hasonlóan unitárius állam, azaz a központi kormányzat az állam egésze fölött egyedüliként gyakorolja hatalmát. A közigazgatás megreformálására már a kilencvenes években is történt kísérlet, a decentralizációt szem előtt tartva, ám az igazi területi újjászervezés a 2010-es években valósult meg. Ennek során nem a régióhatárok határok módosultak (ezek már a nyolcvanas években kialakultak), hanem a szervezeti hierarchia és autonómia kérdését tárgyalták újra. Így a 2010-ben elfogadott Kalikrátisz-terv értelmében Görögország közigazgatása 2011 januárjától négy szintre tagozódik.
A legmagasabb szintet a 7 decentralizált régió és egy autonóm köztársaság (név szerint az Athosz-hegyi Köztársaság) alkotja. A második szint az országot 13 adminisztratív régióra és a már említett Athosz-hegyi autonóm szerzetesi köztársaságra osztja. E tizenhárom területet görögül perifériáknak nevezik. A régiók rendszerét a harmadik szintet alkotó regionális egységek bontják tovább, melyből összesen 74 található. A negyedik, legalacsonyabb szint pedig a 325 község alkotta településhálózat. Tehát még egyszer, tömören, felülről lefelé: decentralizált régiók – adminisztratív régiók – regionális egységek – községek. A második és harmadik szintet szokás egynek venni, mivel a korábbi prefektúrák önigazgató szerepét töltik be, a regionális politikafő színterét jelentik. Ezzel szemben a legfelső szintet a régiók összevonásával, „mesterségesen” hozták létre, hogy az országos szintű adminisztráció felügyelhesse, irányíthassa. Az alábbi térkép mutatja a történelmi-földrajzi területek figyelembevételével kialakított 13 régiót, valamint az Athosz-hegyi Köztársaságot.
És most következzen néhány általam kiemelt régió rövid ismertetése! Elsőként Kréta szigetét választottam, mivel nemcsak Görögország történelmében, de európai viszonylatban is itt alakult ki először fejlett civilizáció. A bronzkorban létrejött minószi civilizáció Kr.e. 2700-től körülbelül 1450-ig virágzott, és igen magas fejlettséget ért el, amelyről lenyűgöző palotaépítések tanúskodnak. A legnagyobb bronzkori palotaegyüttes Knósszosz volt, amely nagy valószínűséggel a minószi kultúra vallási és politikai központja volt. A görög mondák az itt trónoló Minósz királyt tartják a krétai civilizáció megteremtőjének, aki egyenesen istenkirály volt, Zeusz fia. A krétai kultúrához kötődik továbbá Daidalosz és Ikarosz, a Minótaurosz és Thészeusz története is. A fényűző minószi kultúra bukását feltehetően egy drasztikus természeti csapás okozta: a legtöbb történész a nem is olyan messzi Théra vulkán kitörését okolja, amely egyesek szerint Atlantisz legendájának ihletője.
A görög mitológiában egyébként Kréta az a sziget, ahová az újszülött gyermekét féltő Rheia istennő elrejti Zeuszt – s ezzel megakadályozza, hogy hatalmát féltő férje, Kronosz testvéreihez hasonlóan lenyelje. Rheia a leendő főistent nimfák gondjaira bízta, akik friss mézzel és kecsketejjel táplálták, továbbá fegyveresek hű csoportja, az ún. Kurészek védelmezték. Ők dárdáikat pajzsukhoz verve hatalmas zajt csaptak, hogy elnyomják a síró csecsemő hangját, nehogy Kronosz felfigyeljen rá. Manapság a legnagyobb görög sziget egyszerre decentralizált körzet és régiói is, fővárosa pedig a knósszoszi palota romjaihoz közel fekvő kikötőváros, Iráklion.
Az Athénéről elnevezett főváros napjainkban pezsgő központ, valóságos metropolisz, több mint félmillió polgár otthona. Nem volt ez másképp a Kr.e. 1. évezred során sem, amikor is Athén a nyugati világ kulturális, kereskedelmi és szellemi centrumának számított. Hatalmának csúcsát a perzsa háborúk utáni évtizedekben, a Kr.e. 5. század második felében élte – e korszak egyben a hellén kultúra és az athéni demokrácia virágkora. Az athéni dominanciát gyakran nevezik Periklész korának, aki a Déloszi Szövetséget a polisz saját birodalmává alakította. Délosz apró szigete, amely a szövetség gyűléseinek és kincstárának adott helyszínt, napjainkban a Dél-Égei-szigetek régióhoz tartozik, akárcsak Szantorini és Náxosz szigete. A mitológia szerint Délosz hajdanán az Égei-tengeren úszó sziget volt, itt született meg Létó istennő két gyermeke, Apollón és Artemisz. Hogy az Észak-Égei-szigetek se maradjanak példa nélkül, ide tartozik Leszbosz szigete, ahol a költő Szapphó is élt.
Hellász legmagasabb csúcsa, az Olümposz-hegy a hitvilág szerint a tizenkét olümposzi isten otthona. A 2919 méter magas, szemet gyönyörködtető hegy a valóságban két közigazgatási régió, Közép-Makedónia és Thesszália határát jelöli, ahogyan az ókori időkben is elválasztotta őket egymástól. Az ókori Thesszáliát arisztokrata családok lakták és irányították, akik idővel önálló koinonná szervezték a vidéket, de szövetségüknek befellegzett, mikor II. Philipposz meghódította a vidéket. A hegyek által körülvett, termékeny síkság ma ugyanezen néven a 13 közigazgatási régió egyike, központja pedig Larissza, ahol a monda szerint Akhilleusz született.
Bár Athén hegemóniájának a peloponnészoszi háború során Spárta és szövetségesei véget vetettek, a polisz még évszázadokig, a római uralom idején is virágzó szellemi központnak számított. A görög szabadságharc győzelmét követően, 1833-ban vált az újonnan létrejövő Görög Királyság fővárosává. A fővárost övező Attika egyébként a hét decentralizált egység egyike, és területét a régiók szintje sem bontja tovább, a tizenhárom régió között ugyanígy megtaláljuk – tehát két közigazgatási szinten is azonos névvel és területtel létezik, akárcsak Kréta szigete. A perzsa háborúk két sorsdöntő csatahelyszíne, Maratón városa és Szalamisz szigete is Attika területéhez tartozik, mindkettő közel a fővároshoz.
Az azonos nevű félszigetet magában foglaló Peloponnészosz régió olyan híres antik városokat tudhat magáénak, mint Spárta, Korinthosz, Argosz, Mükéné, Pülosz és Megalopolisz, hogy csak néhányat említsek. Olümpia romvárosa, noha földrajzilag a Peloponnészoszi-félszigeten található, egy másik közigazgatási régióhoz, Nyugat-Görögországhoz tartozik. Ebben a városban rendezték meg Kr.e. 776-ban a legelső olimpiai játékokat, továbbá itt épült fel az ókori világ egyik csodája, a 13 méter magas Zeusz-szobor is. Mükéné városa a krétai kultúra bukását követő korszak névadójává vált, amely során a harcias akháj törzsek tartották befolyásuk alatt a görög világot. Erről tanúskodik a trójai mondakör, valamint Homérosz két eposza, az Iliász és az Odüsszeia is.
Kevesen tudják, hogy a Spárta név csupán a várost jelentette. Lakosai magát az oligarchikus államot Lakedaimón névvel illették, ezért is látható katonáik pajzsán a híres betűcímer, a lambda. A Lakóniában fekvő dór városállam az Athénnal vívott peloponnészoszi háborút követően vált Hellász vezető hatalmává. Míg Korinthosz és Théba porig akarták rombolni Athén városát és lakosait rabszolgává tenni, addig Spárta méltó győztesnek bizonyult: kiállt Athén mellett, megakadályozva ezzel pusztulását. A Peloponnészoszi Szövetséget vezető Lakedaimón a korinthoszi háború során is megőrizte vezérszerepét a görög világon belül, még ha ez azzal is járt, hogy kénytelen volt az Óperzsa Birodalommal szövetkezni Athén, Thébai, Korinthosz és Argosz ellen. Szomorú korszaka ez Hellász történetének: a görög városállamok, amely korábban összefogtak a perzsák ellen, most egymás ellen fordultak a hatalomért folytatott önző küzdelemben. Szövetségek köttettek és bomlottak fel évről évre, minden a pillanatnyi hatalmi érdekek szerint alakult, egységes Hellász nem lévén. Ebben a hanyatló, önpusztító korszakban Spárta hegemóniája sem tarthatott örökké, rövidesen Thébai vette át helyét.
A közép-görögországi régióban található Thébai városát nem szabad összekevernünk az egyiptomi Thébával, amelynek helyén napjainkban Luxor városa található. Ahogy Athén és Trója is, e hellén polisz is szerves része az antik mitológiának: a hozzá kapcsolódó mondák összességét thébai mondakörnek hívjuk. Ez magában foglalja az alapító, Kadmosz történetét, valamint a Szophoklész drámájában is szereplő Oidipusz, Kreón és Antigoné sorsát. A legyőzhetetlennek hitt Spártára Kr.e. 371-ben Leuktra mellett mért döntő vereséget, s ezzel véget vetett a dór városállam hegemóniájának. Így a makedón uralom előtti évtizedekben Thébai volt Hellász legerősebb hatalma, köszönhetően Epameinóndasz hadvezérnek és a polisz elitalakulatának, a szent seregnek.
Thébai városállamáról érdemes tudni, hogy mereven ellenezte és üldözte a demokratikus berendezkedést, alkotmánya szigorúan arisztokratikus-oligarchikus berendezkedést hirdetett. Thébai rövidéletű dominanciájának végül II. Philipposz makedón király vetett véget Kr.e. 338-ban, amikor Khairónea városa mellett döntő vereséget mért az athéni-thébai szövetséges seregekre. Philipposz győzelmében fia, a 18 éves Alexandrosz is döntő szerepet vállalt, aki már itt megcsillogtatta hadvezéri tehetségét. Ebben a csatában semmisült meg a Thébai büszkeségének számító szent sereg is, amelynek hősies tagjait a makedónok az utolsó emberig lemészároltak. Thébai napjainkban a Boiótia nevet viselő regionális egység központja, Közép-Görögországon belül. A jósdájáról híres Delphoi városa, valamint a fölé tornyosuló Parnasszosz-hegy szintén Közép-Görögországban található.
Bizonyára az ókori Makedóniát sem kell bemutatnom, így megelégszem néhány közigazgatási érdekességek említésével. A makedón törzsek Kr.e. 808-ban szerveződtek önálló királysággá Hellász északi részén. Uralkodóik az eredetileg dór származású Argeád-dinasztiából kerültek ki, törzsterületük pedig a mai Közép-Makedónia régiónak feleltethető meg. Évszázadokig regnáltak szerény területük felett, mielőtt a Kr.e. 4. század közepén eljött a felemelkedés kora. Az érdem II. Philipposz királyé, aki a hellén poliszok hanyatlásával párhuzamosan erősítette meg országát. Makedónia területét lendületesen növelte Thesszáliával, Epirusszal és Thrákiával, valamint befolyása alá vonta az egymással hadakozó hellén poliszokat. De hogyan tette mindezt?
Khairóneai győzelmét követően ahelyett, hogy leigázta volna a vesztes görög poliszokat, Philipposz kedvező békét ajánlott számukra, hogy konszolidálja a hatalmát Hellász egésze felett. Vezetésével így rövidesen megalakult a hellén poliszokat tömörítő Korinthoszi Szövetség, amelyet Pánhellén Szövetségnek is neveznek, hiszen végre egyesítette az egymással hadakozó görögöket az Óperzsa Birodalom ellen. A korinthoszi liga kormányzati formáját tekintve koinon volt: a görögök e névvel illették a poliszok tartós szövetségéből létrejött föderatív államalakulatokat, amelyek a közös cél érdekében egyesítették őket. Számos ehhez hasonló koinon, avagy saját intézményrendszerrel működő katonai-politikai városszövetség jött létre az antik Görögországban, többnyire etnikai alapon. Ilyen volt többek közt a Thesszáliai Szövetség, a Spárta vezette Peloponnészoszi Liga, valamint a vele ellenséges Árkádiai Szövetség is. A hellenisztikus korban az Aitól Szövetség uralta Közép-Görögországot, az Akháj Szövetség pedig a Peloponnészoszt. Mindkét föderáció ellensége volt az Antigonidák Makedóniájának, miközben baráti viszonyt ápolt a hódító Rómával – e megosztottság nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Kr.e. 2. század közepére mind Hellász, mind Makedónia római provinciává váljon.
Utolsónak a közigazgatás „kakukktojását”, az Athosz-hegyi Köztársaságot hagytam. Hogyan is kell elképzelnünk? Viszonylag kis területen elhelyezkedő autonóm klerikális ortodox kolostorköztársaságról beszélünk, amely a Haldiki-félsziget keleti nyúlványán, a Szent Hegyként is emlegetett Athosz-hegyfok körül található. Az itt fekvő húsz kolostor az ortodox vallás egyik centruma, az itt élő szerzetesek a legősibb bizánci hagyományokat őrzik, a látogatás módja is rendkívül bonyolult. Nem véletlenül kapta a „keresztény Tibet” becenevet. A 2033 méter magas Athosz-hegy egy szerencsés történelmi emléket is őriz a görögség számára: Kr.e. 492-ben egy súlyos vihar csúnyán megrongálta az erre érkező perzsa hadiflottát, amely kénytelen volt lefújni Hellász elleni hadjáratát.
Végezetül egy közelmúltbéli eseménnyel zárnám soraimat: a macedón állam 2019 februárjától hivatalosan is az Észak-macedón Köztársaság nevet viseli. Komoly neheztelést váltott ki ugyanis görög részről, amikor az egykori jugoszláv köztársaság függetlenedésekor egy nagy múltú hellén államalakulat nevét vette fel. Bár a macedónok előszeretettel tartják magukat a dicső makedónok leszármazottainak, valójában semmilyen nyelvi vagy etnikai egyezés nincsen a két nép között. A nemzeti önérzet azonban erősebbnek mutatkozik a történelmi tényeknél, mint több más balkáni állam esetében. Mindenesetre az új elnevezés találó, hiszen Észak-Macedónia valóban csak része a nála sokkalta nagyobb történelmi Makedóniának, amelyet a görög közigazgatás három régió formájában jelentkezik.
