Alfred Dreyfus ügye a XIX. században a leghíresebb francia perek közé tartozott, amely során a közvélemény két táborra oszlott bűnössége szempontjából. Az ügy csavarja, hogy Dreyfus egyáltalán nem volt bűnöző: a francia hadsereg egyik katonai tisztje volt, aki később hűen szolgálta hazáját az I. világháborúban is. Egyetlen egy bűnt követett el: zsidóként született.
1871 után, mikor a németek súlyos csapást mértek Franciaországra, a franciák bosszúra szomjaztak. Revansot akartak venni Elzászért és Lotaringiáért. Ezért egy nagy hadseregfejlesztésbe fogtak és még inkább megnőtt a francia vezérkar szerepe. Különösen figyeltek arra is nehogy a terveik, ágyúik vázlatai a német titkosszolgálat kezébe kerüljenek, a kémkedés és a hazaárulás sokkal szigorúbban volt véve.
Az eset cselekményei többnyire az 1890-es években zajlottak. Hubert-Joseph Henry az elhárítás tisztje jelentéseket kapott arról, hogy a tiszti kar tagjai között valaki hazaárulást követett el. Bizonyítékok nélkül egyből Dreyfus-ra kezdett el gyanakodni, akit 1894 október 15-én le is tartóztattak. A perben esélye sem volt védekezni, január 5-én nyilvánosan lefokozták, és a dél-amerikai Ördög-szigetre börtönözték be. A korra jellemző volt az erőteljes antiszemita hangulat, ami megnyilvánult a médiában és a köznép hangulatában is.
1897-ben Georges Picquart ezredes és Dreyfus bátyja bizonyítékokat találtak arra, hogy az a levelezés, ami miatt Dreyfust hazaárulás vádjával elítélték, nem neki volt tulajdonítható, hanem Ferdinand Walsin-Esterhazy őrnagynak. Neki lett is volna indítéka elkövetni a bűncselekményt, hiszen súlyos adósságokkal küzdött. Azonban Picquart-ot elhallgattatták, és Esterhazy-t pedig a hadbíróság 1898-ban felmentette a vádak alól. Pedig a bizonyítékok, amelyek Dreyfus ellen szóltak hamisítottnak bizonyultak, mégis a vezérkar beletörődött abba, hogy egy zsidó férfit tegyen meg bűnbaknak.
Ezzel azonban nem értek véget az események. A híres francia költő, Émile Zola Vádolás címmel verset címzett a francia köztársasági elnökhöz. Ebben kritizálta, valamint azt állította, hogy engedett a francia hadi elit nyomásának és azért nem mentették fel Dreyfus-t. A versből botrány lett. Zola-t 1 év börtönbüntetésre ítélték, és a közvélemény két párta szakadt. Azokra, akik a hadsereget és a nacionalizmust tartották fontosabbnak, ezért Dreyfus ellen szóltak, és azokra, akik az igazságot akarták, ezért a pártjára álltak.
1899-ben a perét újratárgyalták Rennes-ben és 10 évre mérsékelték a büntetését.. Később ez év júniusában a köztársasági elnök kegyelmet adott neki. Szerencsétlen módon végül csak 1906-ban tért haza, akkor megkapta a becsületrendet, ami sovány vigasznak tűnhet a több mint 10 éves rabságért. Dreyfus továbbra is katona akart lenni, azonban 1907-ben nyugdíjazták állapota miatt. Az I. világháborúban azon újra szükség volt képességeire és a frontok mögül segítette a franciákat. 1935-ben Párizsban hunyt el.
A Dreyfus-ügy egy remek példa a Nyugat-Európában egykor uralkodott antiszemitizmusra, és arra, hogy zsidó származással nem könnyen lehetett érvényesülni akkor, hiába volt Dreyfus igazi hazafi és mintakatona, mégis elítélték. Komoly politikai következményei is voltak a perének, ennek következtében erősödött meg Franciaországban a baloldal. Nyugodtan kijelenthető, hogy emberjogi szempontból egy korai mérföldkőnek tekinthető a Dreyfus-ügy.
