Immár négy évtizede, hogy Amerikai Egyesült Államok és az Iráni Iszlám Köztársaság ellenséges viszonyt ápol. Ez szerencsére nem mindig volt így, ám két éve ismét megromlott az érzékeny kapcsolat. A feszültséget számos olyan válságos esemény fokozta, amely tettlegességre sarkallta a feleket, és már a hadüzenet gondolata is felmerült. Az erősödő szembenállás ellenére azonban egyik állam sem akar háborúzni, legalábbis ebben reménykedik a nemzetek közössége.
Mielőtt rátérnék a jelenkori fejleményekre, érdemes megismeri Irán történelmi hátterét és teokratikus államberendezkedését. 1979 elején az iráni iszlám forradalom megbuktatta Mohammad Reza Pahlavi sah nyugatbarát rendszerét. Az ország élére rövidesen a befolyásos vallási vezető, Ruholláh Homeini ajatollah állt, aki kifejezetten nyugatellenes politikát folytatott. Az új síita vezetés még áprilisban kikiáltotta az Iráni Iszlám Köztársaságot, melynek decemberben fogadták el az alkotmányát. Az újdonsült köztársaság a nyolcvanas évek elejére sikeresen kialakította teokratikus államberendezkedését, amelynek lényege az egyházi és a világi hatalom összefonódása. A forradalom eredményeképpen Irán a nyolcvanas évek során elhúzódó és értelmetlen háborút folytatott nyugati szomszédjával, a Szaddám Huszein vezette Irakkal. A perzsa állam nem ismerte el továbbá Izrael létezését. Az Egyesült Államokhoz fűződő viszony szintén drasztikusan megromlott, mivel az amerikaiak korábban nagyban segítették a sah elnyomónak és korruptnak tartott rendszerét. Az új iráni kormány különféle fundamentalista csoportokat, mozgalmakat is támogatott, így az USA és a nyugati világ egy része ellenséges hatalomként könyvelte el az Iráni Iszlám Köztársaságot és súlyos gazdasági szankciókkal büntette.
1989-ben bekövetkező haláláig a karizmatikus Homeini ajatollah politikai és szellemi vezetőként hatalmas tekintélyre tett szert az arab világ egészében. Tisztségében Ali Hámenei ajatollah követte, aki azóta is Irán legfelsőbb vezetője (Supreme Leader of Iran). A köztársaság jelenlegi elnöke (President of Iran) 2013-tól kezdődően pedig nem más, mint Hasszán Rohani. E két tisztség 1980 óta létezik párhuzamosan egymás mellett. A teokratikus állam legfelsőbb vezetője nem csupán a legmagasabb rangú főpap (ajatollah), hanem egyben államfő is: neki van alárendelve a kormányzat, a hadsereg, a bíróság és a média. A köztársasági elnök pedig a legfelsőbb vezetőnek alárendelt kormányfő, aki rendeletekkel kormányozza Iránt, bár jóval szűkebb a mozgástere, így leginkább a legfelsőbb vezető akaratának végrehajtója. Látszódik tehát, hogy Iránban az államfő szerepe jóval hangsúlyosabb, mint a kormányfőé: ő határozza meg az ország politikáját és gazdaságát, az elnök másodlagos hozzá képest – ellentétben például a magyar berendezkedéssel.
Habár a Homeini vezette forradalmat és politikai átalakulást Irán népe erősen támogatta, az utóbbi években komoly vita bontakozott ki reformisták és konzervatívok között. Mérföldkőnek számított Mohammad Khatami elnöksége az ezredfordulón, a reformista politikus ugyanis komoly lépést tett egy demokratikusabb rendszer kibontakozása felé. Relatíve széles körű liberalizációt és reformot valósított meg, a demokratikus jogokat kiszélesítette, támogatta a piacgazdaságot és nyitott más országok, elsősorban Európa és Ázsia irányába. Khatami elnök ezzel bebizonyította, hogy nem a Homeini-féle konzervatív politika az egyetlen járható út a modern Irán számára. Az őt követő hatodik elnök, Mahmoud Ahmadinejad ismét konzervatívabb irányba kanyarodott, döntéseit számos kritika érte belföldről is. Irán hetedik elnöke, a 2013 óta hivatali idejét töltő Hassan Rouhani azonban ismét a liberalizáció mellett tört lándzsát, amikor a gazdaság megreformálását, a demokratikus jogok kiszélesítését és a nyugati külkapcsolatok fejlesztését tűzte menetrendre. Irán jövőjét illetően jelenleg is megosztott az ország, annyi azonban szent, hogy mind a reformisták, mind a konzervatívok csakis a teokratikus síita rendszer keretein belül gondolkodnak.
A négy évtizedes amerikai-iráni szembenállás a 2010-es évek végén ismét kulminált. A kiújuló feszültség előzménye a Barack Obama által kezdeményezett 2015-ös atomalku volt. A hat nagyhatalommal (USA, Oroszország, Kína, Irán, Nagy-Britannia, Németország és Franciaország) tető alá hozott megállapodás értelmében Irán vállalta, hogy korlátozza atomprogramját, cserébe a nyugati világ fokozatosan feloldja a rá kiszabott súlyos gazdasági szankcióit. Az egyezség célja az iráni nukleáris tevékenység ellenőrzése és korlátozása volt. A jelenlegi szembenálláshoz vezető eseménysorozat első dominója akkor dőlt el, amikor Donald Trump 2018 májusában felmondta az atomalkut és újból bevezette a gazdasági szankciókat. Az obamai megállapodást bíráló amerikai elnök célja az volt, hogy új feltételekkel kényszerítsen ki olyan megállapodást, amellyel megakadályozza a perzsa államot az atomfegyver kifejlesztésében. Az Ali Hámenei vezette Irán ezt követően fokozatosan visszalépett a szerződésben vállalt kötelezettségeitől: megerősítette nukleáris fegyverkezését és nyíltan fokozta urándúsító tevékenységét. A teheráni vezetés ugyanakkor kiemelte, hogy továbbra is nyitott a tárgyalásokra európai partnereivel, valamint visszavonja intézkedéseit, amennyiben az Egyesült Államok feloldja az Iránt sújtó szankciókat.
Hámenei ajatollah 2018 augusztusában leszögezte: megtilt minden közvetlen tárgyalást az egyezményeket megszegő amerikai kormányzattal. „Amerika eddig sosem tartotta be a megbeszélésen elhangzott ígéreteit, az általa aláírt egyezményeket. Amerika csak üres szavakat hangoztat, s ennek megfelelően sosem enged a saját érdekeiből”, indokolta döntését a legfelsőbb vezető. Az Egyesült Államok elnöke ellenben azt állította, hogy bármikor és bárhol, előfeltételek nélkül hajlandó megbeszélést folytatni Irán vezetésével a megoldás érdekében. A jó szándék hitelességét azonban aláásta a tény, hogy előtte szankciókat rendelt el, majd gazdasági megszorítások kilátásba helyezésével más államokat is eltántorított az Iránnal való kereskedelemtől. Az elmérgesedő Washington-Teherán viszony ellenére az ajatollah egyértelműen leszögezte: nem lesz háború.
S bár valóban nem történt semmilyen katonai akció, 2019 tavaszán a két ország kölcsönösen leterroristázta egymást, az USA pedig újabb szankciókat vetett ki a már meglévők mellé. 2019 májusában négy, júniusban további kettő kereskedelmi hajót ért váratlan támadás az Ománi-öbölben. Bár senki sem sérült meg egyik incidens során sem, az olajtankerek legénységét evakuálni kellett, a tankerek ugyanis komoly károkat szenvedtek ismeretlen kéz által. Washington Teheránt vádolta az károkért, az iráni vezetés azonban mindmáig tagadja, hogy közük lett volna a hajótestek oldalán keletkezett lövedéknyomokhoz. Június végén tovább borzolta a kedélyeket, amikor az iráni Forradalmi Gárda szánt szándékkal lelőtt egy amerikai drónt a Hormuzi-szoros felett. Az amerikaiak szerint a pilóta nélküli felderítőgépet nemzetközi vizek felett, az irániak szerint az ő légterükben találta el egy légvédelmi rakéta. Hosszein Szalami, a Forradalmi Gárda tábornoka leszögezte, hogy Irán határai sérthetetlenek. Országa nem akar háborút, de kész megvédeni magát, és ezt a drón lelövésével világosan megüzenték Washingtonnak.
Trump elnök jóváhagyta az Irán elleni katonai válaszcsapást, ám 10 perccel az akció indítása előtt lefújta azt. Az USA ehelyett kibertámadást indított az iráni rakétairányító rendszerek számítógépei ellen. Nyílt konfliktus szerencsére nem követte az eseményeket, folytatódott a hidegháború: Donald Trump ismét szankciókat hozott, de hajlandónak mutatkozott tárgyalni. Az amerikai elnök még a drón körüli konfliktust megelőzően több ezer katonát vezényelt a Közel-Keletre, bár mindkét fél továbbra is hangsúlyozta, hogy nem akar háborúba bocsátkozni. Maga a kijelentés optimizmusra ad okot, mégis félelmetes belegondolni, hogy a háború gondolata egyáltalán felmerült! A 2019 májusától a mai napig tartó krízisláncolatot gyakran illetik perzsa-öböli konfliktus vagy iráni-amerikai szembenállás megnevezéssel.
2019 decemberében azonban újabb krízishelyzet állt elő: az év utolsó napjaiban rakétatámadás érte az iraki Kirkuk melletti K-1 légi bázist. A több mint 30 rakéta okozta pusztítás megsebesítette az amerikai és iraki személyzet egy részét, valamint kioltotta egy amerikai civil életét. A washingtoni vezetés kétségkívül az Irán támogatását élvező milíciát, a Hezbollah Brigádot tette felelőssé a váratlan csapásért (amely nem azonos a libanoni illetőségű politikai párttal és fegyveres alakulattal!). Az USA katonai válaszcsapást mért két szíriai és három iraki bázisuk ellen, kioltva ezáltal Csataib Hezbollah huszonöt fegyveresének életét, és megsebesítve további 55 személyt. Erőszakot erőszak követett: a milícia tagjai és támogatói (köztük a Népi Mozgósítási Erők) 2019. december 31-én egy Amerika-ellenes tüntetés okozta káoszban behatoltak a bagdadi amerikai nagykövetségre. Bár tűz is kiütött az épületben és az amerikaiak komoly erőket mozgósítottak, a tüntetés szerencsére egyik oldalon sem követelt komolyabb sérülést, inkább jelzésértékű volt. Miután a tüntetők másnap maguktól elhagyták a követség épületét, a következő üzenet maradt a falakon: „Kászim Szulejmáni a mi vezetőnk”.
Válaszként az amerikaiak Donald Trump parancsára 2020. január 3-án végzetes dróncsapást mértek egy konvojra a bagdadi nemzetközi reptéren. A katonai akció elérte célját: sikerült likvidálni Kászim Szolejmánit, a Forradalmi Gárda különleges erőinek vezérét, akit az USA a világ legveszélyesebb terroristái között tartott számon. Szolejmáni tábornok Irán második legbefolyásosabb embere volt, az idős Hámenei ajatollah után, az irániak nagy része ugyanis a népéért küzdő hőst látta személyében. A Forradalmi Gárdán belül működő elitalakulat, a külföldi hadműveletekért és hírszerzésért felelős al-Kudsz (Quds Force) parancsnokaként az elmúlt húsz évben komoly hírnevet szervett kiváló stratégiai és taktikai képességeinek köszönhetően. A reptéri támadásban életét vesztette Abu-Mahdi Al-Muhandisz is, a Népi Mozgósítási Erők helyettes vezetője – a drón által megsemmisített konvoj is ehhez a paramilitáris szervezethez tartozott. Az amerikai elnök a terrorizmus jelentette veszéllyel indokolta a támadást: Szulejmáni több száz amerikai haláláért volt felelős, közvetlenül halála előtt is amerikai diplomaták és katonák elleni támadásokat tervezett. Ahogyan a sajtótájékoztatón is leszögezte: az amerikaiak azért léptek, hogy megállítsanak egy háborút, nem azért, hogy elkezdjenek egyet. Hasszán Rohani elnök globális uszítónak nevezte Trump-ot, aki világszerte csak nyugtalanságot szít, Hámenei ajatollah pedig egyenesen bohócnak titulálta őt. Abban azonban nagy valószínűséggel igaza van az amerikai kormányzatnak, hogy Irán terrorszervezeteket támogat. A csendes háborúban ugyanis fontossá vált, hogy a perzsa állam mekkora befolyásra tud szert tenni a térségben, azonban ezt legtöbbször nem maga az állam, hanem az árnyékhadseregként működő Forradalmi Gárda tudta elérni. Így erősödött meg az utóbbi években Kászim Szolejmáni szerepe, aki a legfelsőbb vezetőnek felelt, és gyakran is mutatkozott a társaságában.
A feszültség ismét a tetőfokára hágott: az USA katonák ezreit vezényelte a Közel-Keletre, miközben Irán végleg szakított az atomalkuban foglaltakkal. A Szolejmáni tábornok életét követelő bagdadi támadást a teheráni vezetés két iraki fekvésű amerikai bázist célzó rakétacsapással kívánta megbosszulni. Január 8-án azonban végzetes hiba csúszott a kivitelezésbe. Az iráni légvédelem tévedésből egy ukrán utasszállítót lőtt le, amelynek mind a 176 (nagyrészt iráni) utasa életét vesztette. Teherán kénytelen volt beismerni vétkességét, amely az ajatollah és rendszere elleni tüntetésekhez vezetett. Sokan már nem Amerikában, hanem őbenne láttak ellenséget. Amerikai oldalon nem követelt sem emberéletet a jelzésértékűnek szánt támadás, minimális kárt okozott csupán. Mégis, ez a válaszcsapás volt az a veszedelmes pont, amikor a két állam a legközelebb került a háború kitöréséhez, csakúgy, mint a kubai rakétaválság idején.
Donald Trump azt nyilatkozta, hogy az amerikai erők mindenre fel vannak készülve, bár remélhetőleg nem lesz szükség rájuk, mivel úgy néz ki, hogy a perzsa állam visszavesz. S valóban, február elején a legfelsőbb vezető így nyilatkozott: „Irán egyetlen országra sem jelent veszélyt.” A hidegháborús szembenállás folytatódni látszik. Trump újabb gazdasági szankciókat vetett ki haragosára, ám továbbra is nyitott a tárgyalásokra. Mindkét fél óvakodik a nyílt konfliktustól. Irán európai partnerei, Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság beindítják az atomalku vitarendezési mechanizmusát. Elkötelezettek a kompromisszum újjáélesztése mellett, ennek függvényében nem csatlakoznak az USA maximális nyomásgyakorlás stratégiájához. Hámenei szerint az országára kivetett szankciók bűncselekmények, de így legalább lehetőségük nyílik arra, hogy a gazdaságukat függetlenítsék az olajexporttól. Érdemes tudni, hogy a Hormuzi-szoroson halad át a világ olajkészletének közel egyharmada, így a perzsa-öböli konfliktus végkifejlete világgazdasági szempontból is komoly következményekkel járhat. Szolejmáni utódjaként Hámenei ajatollah Eszmáíl Gáánit nevezte ki a Forradalmi Gárda élére – érdemes megjegyezni nevét, nagy valószínűséggel köszön még vissza a hírekben.
