Arrasi ügyvéd, nyughatatlan forradalmár, véreskezű diktátor. A francia forradalom egyik legmeghatározóbb figurája, egyúttal a legellentmondásosabb is. Kitűnő jogászként kezdte pályafutását, a felvilágosodás szellemiségét vallotta, ígéretes államférfinak bizonyult – ám a radikális politikus hatalma véres diktatúrába torkollott. Cikkemben Robespierre életútján keresztül arra igyekszem magyarázattal szolgálni, hogyan és miért vett ilyen tragikus fordulatot a világtörténelem egyik legjelentősebb eseménysorozata.
Maximilien François Marie Isidore de Robespierre az észak-franciaországi Arras városában született 1758 májusában, nagy múltra visszatekintő katolikus jogászcsalád gyermekeként. Miután édesanyja elhunyt, édesapja pedig sorsukra hagyta őket, az elárvult Maximilient testvéreivel együtt nagyapja nevelte. A tehetséges gyermeket idővel Arras püspöke, Hilaire de Conzié karolta fel, neki köszönhetően tanulhatott jogot egy párizsi elitkollégiumban, ahol kiváló eredménnyel végzett. Szülővárosába 1781-ben tért vissza, ahol ügyvédi irodát nyitott, majd hamarosan az arrasi akadémia is elnökévé választotta. Elismert értelmiségiként karrierje szépen ívelt felfelé. Amikor a király 1789 májusára összehívta az utolsó rendi országgyűlést, az ifjú Robespierre elérte, hogy a harmadik rend küldöttjeként bejuthasson a törvényhozásba.
Már a forradalom kezdetétől fogva jelen volt a politikai életben, bár ekkor még nem tartozott a vezéregyéniségek közé. Az országgyűlésen rengeteg alkalommal élt a szónoklat lehetőségével, többek közt a halálbüntetést, a rabszolgaságot és a választójogi cenzust kívánta eltörölni. A radikális Robespierre azonban még nem volt képes teret nyerni a forradalom e (viszonylag) mérsékelt időszakában, sokan csupán törtetőt láttak személyében. Hallgatóságát ehelyett a Jakobinus klub tagjaiban találta meg, akik hozzá hasonlóan köztársaságpártiak voltak, kritizálták az abszolút monarchiát és a társadalmi egyenlőséget vallották. Az ifjú politikus hamar elnyerte a klub bizalmát: 1790 márciusában, mindössze 31 évesen a jakobinusok elnökévé választották. Szónoki tehetségének köszönhetően a párizsi kispolgárság tömegeinek (sans-culotte) rokonszenvét is magáénak tudhatta. Növekvő népszerűségét jelezte, hogy ekkoriban tapadt rá a „megvesztegethetetlen” jelző is, továbbá a nép az elsők között juttatta be az újonnan alakult Törvényhozó Nemzetgyűlésbe 1791 októberében. A sikeres, ámde nincstelen forradalmár ebben az időben Maurice Duplay asztalos házában bérelt lakást, akinek lányával, Eleonórával szerelmi viszonyt ápolt. Gyakran sétáltak kettesben a Champs-Élysées mentén vagy a vesailles-i erdőben.
Ahogy a forradalom egyre inkább radikalizálódott, úgy hódítottak teret a jakobinusok is. 1792 szeptemberében, a Nemzeti Konvent (Convention nationale) felállításakor ismét az elsők között választották be a testületbe a „Megvesztegethetetlent”, aki ekkor már a radikális erők vezérének számított. Ebben az évben közvádlóként is tevékenykedett a párizsi törvényszéknél, rövid ideig újságot szerkesztett. A decemberben perbe fogott és hazaárulással vádolt XVI. Lajos király ügyében a Konvent eleinte megosztott volt, ám a kivégzését célzó jakobinusok a tömegek feltüzelésével gyakoroltak nyomást az ügy menetére. A Hegypártként is emlegetett jakobinusok a per során a jogi normák teljes mellőzésével érveltek kivégzése mellett, a forradalomra és a francia népre hivatkoztak, amikor a halálbüntetés kiszabását követelték a királyra. Végül Robespierre kitartó agitálására 1793 januárjában a Konvent halálra ítélte a minden rangjától megfosztott „Capet Lajos polgártársat”, akit január 21-én fejeztek le a Place de la Révolution téren. A király kivégzése azonban nem egy korszak lezárása volt, hanem sokkal inkább egy új kezdete, egyfajta ízelítő az egyre befolyásosabb Robespierre közelgő rémuralmából. Június 2-án a megállíthatatlan Hegypárt a náluk jóval mérsékeltebb girondisták uralmát is megdöntötte, s ezzel kezdetét vette a 13 hónapon keresztül regnáló jakobinus diktatúra.
A következő hónapokban a Hegypárt vezére nemcsak a Nemzeti Konventet tartotta befolyása alatt, hanem ő irányította a Közjóléti Bizottságot is (Comité de salut public), a Forradalmi Törvényszék (Tribunal révolutionnaire) pedig szintén érdekeinek megfelelően működött. E két szerv vált a jakobinus diktatúra fő eszközévé, rajtuk keresztül valósult meg a mindenkit rettegésben tartó terror. A Közjóléti Bizottság egyfajta ideiglenes kormány volt, széles körű felügyeleti joggal felvértezve, amely de facto a végrehajtó hatalom egészét gyakorolta. Fő feladatának az újfent létrehozott köztársaság védelmét tekintette, mind a külső (franciaellenes koalíció), mind a belső (ellenforradalmi érzületek) ellenségektől. A Comité hatalma gyorsan nőtt, így 1793 nyarán, nem sokkal a jakobinus hatalomátvétel után már kőkemény diktatórikus hatalomgyakorlásról beszélhetünk. A főszerepet pedig nem más, mint az örök radikális Robespierre alakította, aki a terror bevezetésével válaszolt Franciaország társadalmi problémáira.
A Forradalmi Törvényszék a politikai ellenfelek elítélésére létrehozott bíróság volt, amely tizenkét esküdtet, öt bírót, egy ügyészt és két ügyész-helyettest számlált. Se nyomozást, se bizonyítást nem folytattak le, általában koholt vádakkal illették a terheltet, akire jellemzően halálbüntetést szabtak ki. Fellebbezésnek helye nem volt, a végrehajtást pedig az időközben jelképpé vált guillotine szolgálta. Az állami szervek sorában érdemes még megemlíteni a Közbiztonsági Bizottságot is (Comité de sûreté générale), amely kvázi rendőri szervként ugyanúgy a terror gépezetének fontos mozgatórugójaként működött.
Az 1793 szeptemberben hozott gyanúsak elleni törvény új szintre emelte a nemrég kibontakozott terrort. A jakobinus vezetés minden vélt és valós ellenfelét célkeresztbe vette: a törvény értelmében gyanús lehetett akárki, akit a hatalom annak tartott. A politikai leszámolásokkal párhuzamosan a lakosság is gyakorlatilag bárkit feljelenthetett, elég volt egyetlen gyanúsnak tűnő jel, félreértés, belemagyarázás – és az egyébként ártatlan terhelt felett máris halálos ítéletet mondtak. Innen pedig egyenes út vezetett a Forradalom téren felállított nyaktilóhoz. Októberben a bebörtönzött özvegy királyné, Mária Antónia is halálra ítéltetett, eleget téve ezáltal az ellene irányuló népharagnak. 1794 márciusában Hébert hívet („veszettek”), áprilisban pedig Danton és Desmoulins körét küldték nyaktiló alá, pusztán hatalomféltésből – ez rövid távon hatásos megoldásnak tűnt, ám hosszú távon mélyen aláásta Robespierre és a jakobinus diktatúra támogatottságát. Miután pedig bevezette a „Legfőbb Lény” kultuszát és ennek ünnepségén saját magát pozícionálta főpapi szerepre, sokan attól tartottak, hogy a Megvesztegethetetlen végleg magához ragadja és kisajátítja a hatalmat.
Az 1794 júniusában elfogadott prairiali törvények tovább fokozták a már így is mindenkit rettegésben tartó terrort: a diktatúra utolsó hónapjában közel 1300 főt végeztek ki, politikusokat és civileket egyaránt. Az egykor népszerű szónokról, a tömegek szószólójáról lehullt a lepel, és már egyre többen észrevették benne a zsarnokot. Június végére odáig gyengült a pozíciója, hogy a Konvent ülésén egyik ellenfele egyenesen „röhejes diktátornak” titulálta. Saját öccse, Augustin Robespierre, valamint Louis Antoine de Saint-Just (gúnynevén a „Halál Arkangyala”), Georges Couthon, Philippe-François-Joseph Le Bas és mások azonban mindvégig kitartottak vezérük mellett.
„A terror nem más, mint gyors, szigorú és hajthatatlan igazságtétel, ezért tehát voltaképpen az erény megnyilvánulása”, hangzik a híres idézet attól a felvilágosult ügyvédtől, aki egykor a tömegek és a demokrácia szószólója volt. Radikális beállítottsága nem volt újdonság (már a forradalmat megelőzően szélsőséges nézeteket vallott), az őrületig fokozott terror és zsarnoki módszerei már annál inkább. Franciaország de facto diktátoraként számára a cél minden esetben szentesítette az eszközt. Nem az indulatok vezérelték, mint megannyi más diktátort, hanem józan megfontolás, egyfajta hipokratikus, ámde arrogáns küldetéstudat. Noha a rousseau-i felvilágosult gondolkodás híve volt, a gyakorlatban annak egy saját érdekeinek megfelelően torzított változatát képviselte.
Az értelmetlen terror legitimációját az erény fogalmában kereste, ezzel próbálva meggyőzni önmagát, a többi államférfit és a társadalmat a zsarnokság szükségességéről. Érvelése szerint, ha a terrort erényes emberek (jelen esetben a jakobinusok) irányítják, akkor az valójában igazságszolgáltatás. Robespierre szemei előtt az ideális állam, az erény köztársaságának megteremtése lebegett, amely eltörli a kiváltságokat és megvalósítja a törvény előtti egyenlőséget. A jogot és jogállamiságot csupán akadálynak tekintette, így ezek mellőzésével bárhány életet hajlandó volt feláldozni magasztos elképzelései oltárán. Ezrek kerültek nyaktiló alá. Hiába tartották megvesztegethetetlennek, úgy tűnik, a hatalom őt is bekebelezte – épp úgy, mint ahogy a radikalizálódott forradalom is felfalta önmagát. Az alkotmányosság és demokrácia ígéretével, ezek nevében gyakoroltak vérengző diktatúrát.
Végül éppen a saját maga által generált rettegés volt az, ami vele is végzett. A Konvent egyes tagjai – többek közt Tallien, Collot d’ Herbois, Fouché – félelmükben titkon összeesküdtek ellene. Segítségükre volt Paul Barras katonatiszt is, a későbbi Direktórium legbefolyásosabb vezetője. A képviselők szervezkedése azonban nem sokáig maradt titok: július 26-án Maximilien Robespierre két órás fenyegető beszédet tartott a Konvent gyűlésén, amelyben le akarta leplezni a konspirációt. Beszéde azonban hatás nélkül maradt, támogatói jelentősen megfogyatkoztak. Másnap, thermidor 9-én pedig bekövetkezett az államcsíny. Ellenfelei aznap már nyíltan támadták a diktátort, súlyos vádjaikkal végleg megrendítették maradék tekintélyét, majd a Konvent szavazását követően legfőbb híveivel együtt letartóztatták.
Maximilien és Augustin Robespierre, Saint-Just, Couthon és Le Bas aznap este támogatóik segítségével ugyan kiszabadultak, ám a városházára menekült jakobinus keménymag sorsa ekkorra már megpecsételődött. Az ellenük fordult Konvent törvényen kívülinek nyilvánította őket, az összeesküvők pártján álló katonaság Barras vezetésével bekerítette a városházát. Robespierre álla a kibontakozó közelharcban megroncsolódott: egyes források szerint sikertelenül próbált öngyilkos lenni, más állítások szerint egy fiatal csendőr golyója találta el. Annyi biztos, hogy a Megvesztegethetetlen másnap, 1794. július 28-án felkötött állkapoccsal érkezett a Forradalom téren felállított nyaktilóhoz, a hóhér pedig durván letépte kötését. Ha tudott is volna szónokolni, ekkor már semmiképpen sem kerülhette el a rá lesújtó népharagot.
A forradalmi naptár szerint thermidor 10-én délután 6 óra 20 perckor a 36 éves diktátor feje a porba hullott – éppen ugyanott, ahol másfél évvel korábban a király is lefejeztetett. Húsz sorstársa, köztük Augustin, Saint-Just és Couthon üdvrivalgás közepette követték őt a halálba (Le Bas még órákkal korábban öngyilkos lett). A thermidori államcsíny ily módon a jakobinus rémuralom végét jelentette, a francia nép hatalmas megkönnyebbülésére. A hegypárti Konvent rémuralmát megdöntő puccsisták, beleértve Barrast, arany középútra törekedtek. Az új rendszert se nem rojalista, se nem radikális, hanem a nagypolgárság érdekeit szolgáló, konzervatívabb mederbe terelték. Éléonore Duplay, az „özvegy Robespierre” pedig élete végéig gyászolta szerelmét, örökké feketét viselt és sosem házasodott meg.
