Egy bűncselekmény elkövetésekor vajon mi motivál egy sorozatgyilkost? A legtöbb ezzel a témával foglalkozó szakember, kriminológus szerint a fő mozgatórugó az esetek 70 százalékában szexuális természetű, az elkövető lelkivilágában keresendő, míg a történelem során szép számmal követtek el sorozatgyilkosságokat olyan személyek is, akik az anyagi haszon reményét látták áldozataik halálában. Nem volt ez másképpen Henri Désiré Landru, a Gambais-i Kékszakáll esetében sem, aki tetteivel beleírta magát a XX. század első felének krónikájába.
1869-ben, Párizsban született egy munkáscsalád gyermekeként. Vallásos nevelésben részesült, gyermekkori cselekményeiben nem volt semmilyen úgynevezett „figyelmeztető jelzés”, ami utalt volna későbbi tetteire. Három év kötelező katonai szolgálat után elvette feleségül fiatalkori szerelmét Marie-Catherint, négy gyermekük született. Sajnálatos módon pont ez jelentette azt a fordulatot, (a családi élettel járó anyagi és egzisztenciális válság) minek következtében Landru a bűn útjára lépett.
Az 1900-as évek legelején kezdődött a bűnözői pályafutása, eleinte szélhámoskodásokkal, házasságtörésekkel. Landruben mindig is volt egy ambíció, hogy sikeres feltalálóvá váljon, amit egy nagyszabású csalásban kamatoztathatott is. Tervezett egy kezdetleges motorbiciklit a „Landru-t”, majd papíron alapított egy céget. A párizsi újságokban ezt követően hirdetéseket adott fel, miszerint megfelelő előleg megfizetése esetén, a vevőknek a vételár feléért, magas kedvezménnyel adja el a motorbicikliket. A hirdetések hatására több száz érdeklődő utalta át az előleget Landru számlájára, aki elegánsan lelépett a pénzzel az adás-vétel teljesítése nélkül.
Nem volt azonban mindig szerencsés és körültekintő, kétszer is szabadságvesztésre ítélték a csalások, illetve „házasságszédelgés” miatt. Törvényesen fennálló házassága alatt, a korabeli beszámolók szerint több mint 100 nővel folytatott viszonyt, ami azért is érdekes, mivel Landru a maga görbe hátával, rossz fogaival és nagy, vörös szakállával nem volt éppen egy álomférfi alkat. Mivel visszaesőnek számított, a kor francia büntetőjoga szerint, ha harmadszorra is három hónapnál súlyosabb büntetésre ítélik, akkor automatikusan a Francia-Guyana-i börtönszigetre kerül, ahol embertelen körülmények között, a trópusi hőségben végeztetnének vele kényszermunkát. Hogy a „három csapás” következményeit elkerülje, Landru rájött, nem engedheti meg, hogy bármelyik áldozata is felismerje.
1915-ben a Párizstól pár kilométerre lévő Gambais-ba költözött, miután végérvényesen elhagyta a családját. Kibérelte a kisváros szélén álló hatalmas kúriát, amit Villa Hermitage-nak neveztek, ahová leendő kiszemeltjeit hozta az elkövetkező években. Áldozatai ekkor már kizárólag olyan, a háború következtében megözvegyült, illetve magányos hölgyek voltak, akik cikkekben közzétett házassági hirdetésekben kerestek párt, férjet maguknak. Landru ennek segítségével, különböző álnevekkel házasságot kötött velük, megkaparintotta a nők vagyonát, majd valamilyen lehetetlen indokkal kihátrált a házasságból. A hiszékenyebb áldozatai megúszták, azonban többen közülük rájöttek a csalásra és elkezdték fenyegetni, hogy feljelentést tesznek ellene a rendőrségen. Ezt már Landru nem hagyhatta annyiban, így lelki szemei előtt csupán egyetlen megoldás lebegett: végezni kell velük, majd amilyen gyorsan csak lehet, a feldarabolt holttesttől meg kell szabadulni. Ehhez pedig éppen kapóra jött a hatalmas villához tartozó sütő.
Az áldozatok családjainak egyre inkább feltűntek a rejtélyes eltűnések, így 1918-ban elkezdtek érdeklődni Gambaisban hozzátartozóik felől. Ezzel a helyi rendőrség látókörébe került a Villa Hermitage-t bérlő rejtélyes párizsi úriember, akiről köztudott volt, hogy villájában számtalan hölgy megfordul. A nyomozás lassan halad, hiszen az I. világháború végével Franciaországban az eltűnt emberek száma rendkívül magas volt, azonban a hatóságok egyre biztosabbak lettek Landru bűnösségében, miután kiderült, hogy mindegyik eltűnt nő ugyanarra a házassági apróhirdetésre válaszolt. 1919-ben letartóztatták, a házkutatás során számos elszenesedett emberi maradványt találtak a sütőjében, továbbá saját maga részére oda-vissza, a menyasszonyainak viszont csak odaútra szóló vonatjegyeket, illetve egy naplót, amiben részletesen leírta, hogy mikor, hol, kivel találkozik, milyen álnéven. Összesen 283 találkozót jegyez le, 92 álnév felhasználásával! A nyomozás végeztével 11 emberölést sikerült rábizonyítani, a további áldozatok földi maradványait azonban soha nem tudták fölkutatni. Fogva tartása alatt számtalan levelet kapott női rajongóktól szerte az országból, akik közül sokan házassági ajánlatot tettek neki.
A tárgyalása 1921-ben kezdődött Versaillesban. Landru, vagy ahogyan a sajtóban ekkorra hívták, a Gambais-i Kékszakáll védelmét a kor egyik legelismertebb ügyvédje, Vincent de Moro Giafferri látta el, akinek állítólag ez volt az egyetlen elveszített pere. A neves ügyvéd stratégiája az volt, hogy bizonyítsa: ügyfele nem beszámítható, továbbá, hogy a perdöntő bizonyítéknak számító emberi maradványokat a rendőrség helyezte el, hogy ezzel is bűnbakot kreáljanak védencéből. Landru a tárgyalás alatt számtalan alkalommal hangosan kritizálta a bíróságot, hangoztatva, hogy hibát követnek el, és végig tagadta az ellene felhozott vádakat.
Az esküdtszék 1921-ben meghozott ítéletében Henri Désiré Landrut bűnösnek találta, így a bíróság guillotine általi halálra ítélte. A halálos ítélet végrehajtása előtt ügyvédje még egyszer megkérdezte tőle, hogy bevallja e a gyilkosságok elkövetését, mire Landru azt a megdöbbentő választ adta: „Mester, ezt a titkot hadd vigyem magammal!”
