A 21. században élünk, egy olyan digitális világban, ahol szinte már mindenki fent van valamilyen közösségi oldalon. Ezen felületek alkalmazása nem ismer korhatárt, az általános iskolás gyerekektől – akik, mintha telefonnal a kezükben jöttek volna világra – a hetvenéves nagymamákig találkozunk felhasználókkal. Egy 2019-es felmérés szerint egészen pontosan 3196 billió alkalmazója van ezeknek a felületeknek, akik nap mint nap megosztják ismerőseikkel a képeiket, videóikat, gondolataikat. De mennyire lehetünk benne biztosak, hogy valóban csak azok látnak bele életünkbe, akikkel ismerősök vagyunk Facebookon, vagy akiknek engedjük, hogy kövessen Instagramon?
Nos, a válasz: semennyire. Bármennyire is azt hisszük, hogy adataink biztonságban vannak, mert például privátra van állítva a fiókunk, tévedünk. Online tevékenységünk adatai nem tűnnek el csak úgy a semmibe. Minden képmegosztáshoz, minden állapotfrissítéshez, minden földrajzi helyzet megosztásához bárki, bármikor hozzáférhet. Így működnek például az internetes hirdetések is. Nincs olyan közösségi oldal, ahol ne találkoznánk néha idegesítő és néha már félelmetes reklámokkal. Azért használtam az utóbbi jelzőt, mert bizonyára
mindenkivel előfordult már az, hogy beszélgetett az ismerősével egy témáról és néhány óra vagy perc elteltével egy azzal kapcsolatos hirdetés ugrott fel a telefonján. Jogosan merülhet fel bennünk tehát az a kétely, miszerint a telefonunkon keresztül lehallgat minket valaki. Ám nem erről van szó. A sok összeesküvés-elmélet ellenére nem figyel meg minket a számítógép- vagy okostelefon-kameránkon keresztül az FBI, csupán jól működik a hirdetőcégek algoritmusa. Internetes tevékenységünk által sikeresen megjósolják viselkedésünket, és eltalálják, milyen témák érdekelhetnek minket. Digitális lábnyomaink így egy évi ezermillió dolláros iparág alapját képezik, hiszen ma már az adat a legértékesebb vagyontárgy, értéke meg is haladta tavaly az olajét.
Ám mennyire legális ez, és van-e jogunk tiltakozni? E kérdés merült fel David Carollban, aki a Parsons School for Design egyetemi docense. 2017-ben felvette a harcot egy brit politikai tanácsadó céggel, a Cambridge Analyticával, aminek feladatkörébe tartoztak a választások időszakában az olyan tevékenységek, mint az „adatbányászás”, az adatközvetítés és a stratégiai kommunikáció. A 2012-ben alapított kis cég akkor nőtte ki magát igazán, amikor a 2016-os amerikai elnökválasztás során Donald Trump oldalán beszálltak a kampányba, és győzelemhez segítették a republikánus politikus-üzletembert. Ezt a pszichográfia módszerével tudták véghez
vinni, ami azt jelenti, hogy az embereket pszichológiai sajátosságuk szerint csoportokba sorolják. Michal Kosinski dolgozta ki azt a profilozási rendszert, aminek eszközéül szolgálnak a Facebook-lájkok és az okostelefon adatai. A pszichológiából doktorált fiatalember - aki egyébként azt állítja, hogy sosem állt kapcsolatban a Cambridge Analyticával – arra jött rá, hogy egy személy kedvelési adatait jobban lehet analizálni, mint egy egész csoportét, s így maga az egyéni pszichológiai célzás is erősebb eszköz az emberek befolyásolására. A cég azon kívül, hogy a felhasználók tudta nélkül begyűjtötte az emberek internetes tevékenységét, a Facebookra bocsátott egy személyiségtesztet, ami többnyire a politikai nézetekről kérdezte a szavazókat, illetve arról, hogy mi alapján szoktak dönteni. Emellett azt is megtudta a vállalat, hogy ki, hol vásárol, milyen márkákat szeret, és milyen gyakran megy el szavazni. A válaszok alapján a teszt kitöltőit 32 különböző személyiségtípusba sorolták, és megállapították politikai beállítottságukat. Ezek alapján az úgynevezett „ingadozó államok”, mint például Michigan,
Wisconsin, Pennsylvania és Florida meggyőzhető lakosait addig bombázták hirdetésekkel, amíg úgy nem látták a világot, ahogy a CA akarta, és végül Trumpra szavaztak. E módszer által 230 millió ember személyiségét modellezték, és minden egyes személyről közel 5000 adatot gyűjtöttek be.
Mindez nem jutott volna a világ tudtára Christopher Wylie és Brittany Kaiser közreműködése nélkül. Először Wylie vallott, hiszen belátta, hogy amit a cég csinál etikátlan: egy egész ország pszichéjével játszottak a demokrácia kontextusában. Ezután Kaisert is kikérdezték, aki a nyomozás alatt erősen együttműködő magatartást tanúsított, és számos bizonyítékkal állt elő. De a nyilvánvaló tények ellenére Alexander Nix, a Cambridge Analytica CEO-ja továbbra is ártatlannak vallotta magát, sőt azt érezte, hogy ebben a szituációban ő az áldozat, ami a bíróknál
is felháborodást keltett. A brit cég nem talált kiutat a szituációból, így csődöt jelentett. Sokak szerint az a cél állt e mögött, hogy akadályozzák a nyomozást és eltüntessék a bizonyítékokat. A CA elutasította David Caroll kérelmét, miszerint ki kell adniuk a professzor adatait, így kezdetét vette a büntető eljárás. A ma már nem létező cég beismerte bűnösségét Caroll adatainak visszatartásával.
Bár vége van ennek a történetnek, továbbra is fennáll az aggály adatainkkal kapcsolatban főleg az Amerikai Egyesült Államokban, ahol eddig még nincs centralizált és hivatalos jogalkotás, ami az államszövetséget érintené. Az Európai Unióban szerencsére jobb a helyzet a 2016-ban bevezetett Általános Adatvédelmi Rendelettel, amely az EGT területén tartózkodó természetes személyek személyes adatait védi.
