Évfolyamtársamat, a negyedéves Roxánát a legtöbben bizonyára a Gradus ad Facultatem történelem- és magyartanáraként ismerik. Az idei nyarat nem láblógatással töltötte: egy Chicago melletti erdei táborban lakott és munkálkodott karbantartóként, a maintenance staff tagjaként. Bár fáradhatatlanul dolgozott a gyermekekért, interjúmban mégsem a kitartó munkára, hanem a rengeteg élményre emlékezett vissza, amely az Egyesült Államokban érte.
Miért mondtál igent a lehetőségre, mi volt a legnagyobb motivációd?
Amióta csak az eszemet tudom, kalandor vagyok. Szerettem volna cserediák lenni, külföldön dolgozni vagy csak élni egy darabig egy másik országban. Teljesen mindegy, hogy hol. Nekem egyébként Amerika sosem volt álom, sosem akartam különösebben eljutni oda. De amikor először hallottam erről a lehetőségről, azon nyomban szöget ütött a fejemben. A legnagyobb motivációm igazából az volt, hogy oda nem lehet csak úgy eljutni. Lehet, hogy soha többet nem ér engem ilyen visszatérő alkalom.
Mettől meddig voltál pontosan Amerikában?
Vizsgáim után, június 11-én indultam el Magyarországról és másnap érkeztem meg Chicagoba. Onnan nem messze, egy Volo nevű kisváros melletti erdei táborban laktam és dolgoztam egész nyáron. A munka végeztével augusztusban volt bő két hetem utazni: elmentem Miamiba, Los Angelesbe és San Franciscóba is. Szeptember 4-én értem haza: összesen 3 hónapot voltam az Államokban.
Hogyan nézett ki egy átlagos napod a táborban?
Én ugye nem gyerekfelügyelő voltam: aki erre vállalkozott, 24 órán át a gyerekekkel van. Vele lakik, vele eszik, együtt mennek programokra, ilyesmi. Én azonban nem akartam gyermekfelügyelő lenni első körben, mert egyből mélyvíznek éreztem volna. Éppen ezért karbantartásra vállalkoztam, a maintenance staff tagja lettem. Érdekes, hogy ezen mindenki elszörnyűlködött, mert évente 5 lány szokott karbantartó lenni, én most köztük voltam. Reggel felkeltünk olyan 8 körül, elmentünk reggelizni (mindenki együtt evett, a gyermekek és felügyelőik is ott voltak), utána vissza kellett pakolni a konyhába, majd kezdődhetett a munka. A kerítésfestéstől a villanyszerelésig, a zuhanyrózsa és zuhanyfüggöny kicserélésétől a tejszállításig, a szülők fuvarozásától a kertészkedésig én mindent csináltam. Mindenfélét vállaltam. Volt, hogy takarítani is kellett, de legtöbbször festettünk, füvet nyírtunk meg egyéb munkákat vállaltunk. Ha nyílt nap volt, eljöttek a szülők látogatni, kaptunk nagyobb golfkocsikat és akkor szállítottuk őket (mert Amerikában senki sem gyalogol 3 lépésnél többet). Jobb is volt, mint konyhán dolgozni, nagyon szabadon mozogtam: volt egy golfkocsim, egész nap a szabadban voltunk. Volt neve is, Lukasnak kereszteltük – bevallom, nem tudom, miért. Egyébként a 37-es és a 65-ös golfkocsi volt a mi karbantartó osztagunké. Egyszer még a hótolót is előhozták és még arra is felülhettem, kipróbálhattam, elég menő volt! Nem azért, mert esett a hó, hanem mert valami elromlott rajta és meg kellett szerelni. Szóval, ez volt általában délig, utána elmentünk ebédelni (megint együtt evett mindenki), utána még fél négyig dolgoztam, majd a vacsoráig volt egy két órás szünetem. Vacsora után még akadt némi elintéznivaló, például a medencébe a tisztítóberendezést bele kellett rakni, ellenőrizni kellett, hogy minden be van-e zárva, uszoda rendben van-e, ilyesmik. Ha ki kellett tisztítani valamit, megcsináltuk. Ha nagy volt a kosz az ebédlőben, segítettünk összetakarítani. Volt, hogy akkora eső esett, hogy beázott az ajándékos kisbolt, akkor ott kellett egy bizonyos vízseprűvel végigmenni. Meg mindenféle.
Voltak nehéz pillanataid, amikor legszívesebben hazajöttél volna? Gonosz kérdés, tudom…
Nem gonosz kérdés! Igen, voltak nehéz pillanatok, többször is éreztem úgy, hogy „mi a bánatot csinálok én itt, miért jöttem én ide?” Az első ilyen akkor ért, amikor nyár elején a táborba érkeztem. Leszálltam Chicagóban késő este a repülőről és egyes-egyedül kellett eljutnom egy vasútállomásra. Onnan vonattal kellett megérkeznem egy helyre, amit még soha életemben nem láttam, ráadásul a telefonom sem működött túl jól. De megoldottam! Pozitív visszacsatolás volt, kellemesen csalódtam magamban: igenis mindent meg tudsz oldani az adott szituációban! A másik alkalom, amikor nagyon egyedül éreztem magam, akkor volt, amikor a legközelebbi barátnőmmel, Paulival végleg kettévált az utunk: ő repült New Yorkba, én pedig Los Angelesbe. Három hónapig ezzel a lengyel lánnyal voltam, egy szobában laktunk, mindent együtt csináltunk. A tábor után kettesben utaztunk Miamiba is, remekül éreztük magunkat, míg el nem jött a búcsúzás ideje. Előző este együtt érkeztünk meg a reptérre, reggel ötkor pedig ő balra, én meg jobbra. Egymagamban szomorkodtam a repülőn, a közelgő felszállásra és a nyugati partra gondoltam („Úristen, Los Angelesbe fogok repülni!”), illetve arra, hogy már végképp egyedül vagyok. Nagyon groteszk életérzés volt… Nagyon-nagyon szeretem őt és a mai napig is beszélünk.
És Te nem féltél attól, hogy nem olyan lesz, mint amire számítasz?
Bevallom őszintén: nem! Kiskoromtól kezdve kalandor vagyok. Úgy álltam hozzá, hogy tök mindegy, milyen lesz, ez hatalmas kaland, hatalmas tapasztalat. Benne van nyilván a pakliban az is, hogy unalmas lesz, de nekem nem voltak konkrét elvárásaim a táborral kapcsolatban. Egyedül az számított, hogy eljövök és világot látok. Az, hogy izgalmas lesz vagy sem, szerzek-e barátokat, az nem volt félelmem. Mindig csak előre és pozitívan! Többet kaptam így, sokkal többet, mint amire valaha is számíthattam volna. Az volt a fő célkitűzésem is egyébként, hogy egyedül megyek. Furán hangzik, de szerintem muszáj néha magányos farkasként boldogulni. Meg kell küzdened, tudod. Így nagyobb kihívás is. Anyukám ki is volt akadva, hogy miért voltam ennyire merész, de úgy voltam vele, hogy meg akarom nézni, ki akarom próbálni, hogy tényleg tudnék-e így élni.
Mire emlékezel vissza a legszívesebben? Hogy érzed, mi volt az amerikai nyarad csúcspontja?
Több is volt persze, de ha ki kell emelnem egyet, akkor az egy augusztus eleji este volt, amikor a szűk baráti körömmel tábortüzet raktunk. Tizenöten nagyon közel voltunk egymáshoz. Különböző időpontokban érkeztünk, különböző időpontokban távoztunk a táborból. Ez volt az utolsó közös esténk, amikor is tényleg mindenki ott volt. Egy hétre rá ugyanis már sokaknak lejárt a szerződése, egyre többen csekkoltak ki a táborból. Előtte megbeszéltük: még egy közös tábortüzet csapunk. Elmentünk a Walmartba, ami gyakorlatilag az ottani legnagyobb bevásárlóközpont. Vettünk mályvacukrot, csokit meg kekszet, csináltunk mályvacukor-szendvicset (ez amolyan tábortűzi édesség). Meghallgattuk mindenkinek a kedvenc hazai zeneszámát, táncoltunk, beszélgettünk. Hajnali kettőig ott voltunk, pedig éjfélkor volt a takarodó, de nem szólt ránk senki. Kifeküdtünk, néztük a csillagokat, és épp amikor a lengyel barátnőm, Pauli említette, elröpült felettünk egy hullócsillag! Annyira szép volt… mindenki kívánt valamit. Nem árultuk el egymásnak és most sem árulom el, de valószínűleg hasonlót mindannyian. Felemelő érzés volt ott lenni.
A tábor többi fiatalja is hozzád hasonlóan nyitott, lelkes, közösségi ember volt?
Igazság szerint egyszerre voltunk nagyon hasonlóak és nagyon különbözőek. Nyilván beleszólt az ismerkedésbe a sok kulturális különbség, sokat is nevettünk egymáson, de tulajdonképpen mind ugyanazért mentünk oda, mind hasonló beállítottságúak voltunk. Egész egyszerűen király dolog volt találkozni olyan egyéniségekkel, akik színt vittek a hétköznapokba. Hiszen elsősorban dolgozni mentünk – azzal nem árulok el nagy titkot, hogy tényleg nagyon sokat dolgoztunk, 10 órát egy nap minimum! Közben viszont ott voltak az együtt töltött esték és a felejthetetlen bulik, a bowlingozások, a mozik, a chicagói felhőkarcoló-látogatások. Ezek mind ellensúlyozták a kötelességeinket. Nagyon-nagyon különleges érzés volt ott lenni.
Mi ért a legnagyobb meglepetésként, miben különböznek az amerikaiak tőlünk?
Jó kérdés… az emberek közvetlensége például nagyon meglepett, de tényleg! Idehaza viccelődünk ezen, el sem hisszük, pedig nagyon durva! És persze nagyon kedvesek. Igazság szerint nem volt olyan dolog, amit ne tudtunk volna elintézni magunknak, mert a táborigazgató egy tündér volt. Mindenhova vitt minket, mindig velünk volt, segített, akár azt is elintézte, hogy közösen kapjunk szabadnapot. Nekem ez annyira szokatlan, hogy mindent lehet! A leges-legdurvább élmény pedig akkor ért, amikor el akartunk menni a Six Flags vidámparkba, de méregdrága volt a belépő. Nem is tudtunk volna elmenni egyszerre nyolcan, ahogy terveztük. A táborigazgató azonban elintézte, hogy az egyik gazdag baráti köre megvegye nekünk a jegyeket (amik fejenként kb. 100 dollárba kerültek), valamint egyszerre szabadnapot adott nekünk. A tábor ugyanis alapítványi fenntartású volt, és amikor egyik támogatónk pedig eljött egyszer látogatóba, az én feladatom volt körbevezetni a tábor területén. Magyarországról is meséltem közben, nagyon szimpatikus voltam neki, és mint később kiderült, ő volt a jótevőnk! Írtak is egy levelet a jegyek mellé, amin annyi állt: „Érezzétek jól magatokat!” Nem is a vidámpark volt a legnagyobb élmény, hanem az, hogy Amerikában az emberek tényleg mernek önzetlenek lenni egymással.
A kedvességet még annyival egészíteném ki, hogy mindenért megdicsérnek. Ez az elején nekem nagyon vicces volt! Amikor arrébb teszel egy dobozt és megdicsérnek, hogy „good job!”, akkor először furcsállod. De egy idő után rájöttem az okára, ahogy figyeltem a gyerekeket. Ha nem volt jó a gyerek egy játékban vagy programban, akkor gyorsan kerestek valamit – teljesen mindegy, hogy mit – amiben viszont ő volt a legjobb. És kiemelték. És mindenkit külön kiemelnek és megdicsérnek. Ezért is van az, hogy ők kissé nagyképűek is sokszor, közben mégis sokkal egészségesebb, mintha magas elvárásokat támasztanánk és mindenért leszidnánk őket. Amerikában mindenért elfogadnak vagy megbecsülnek, tényleg igyekeznek a jót látni benned.
Ez tényleg fontos, ha gyermekekkel dolgozol, hiszen senki sem egyforma. Ha már itt tartunk, hogyan bántak velük, mi volt pedagógiájuk lényege?
Amit mindenképpen kiemelnék: egy olyan táborban dolgoztam, ahol nagyon sok bántalmazott, illetve testi vagy szellemi fogyatékkal élő gyermek volt. Abszolút nyíltan kezelik! Volt egy olyan programunk, amikor szellemi fogyatékos gyermekek is voltak a táborban, szerencsére csak enyhén voltak sérültek. Az egyik este leültették őket a teljesen normális gyermekekkel együtt egy csapatba, majd a betegségeikről kezdtek el abszolút nyíltan beszélgetni. Nekem ez annyira különleges érzés volt, mert mi idehaza Magyarországon lehajtjuk a fejünket, ha jön velünk szembe, igyekszünk nem rá nézni, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzuk. Amerikában azonban tabuk nélkül kezelik a témát, a kisgyerekek simán kérdezgették egymást betegségeikről!
Jöttek a táborba látogatni olyan égési sérüléseket szenvedett gyermekek, akiknek tulajdon szüleik okozták sebeiket. Brutálisan néztek ki, de tényleg! A tábor azonban itt is megpróbált abszolút pozitívan hozzáállni mindenhez, nem pedig tabuként kezelni a sorsukat. Csináltak nekik egy felvonulást, ahová meghívtak csomó tűzoltót, rendőrt, motorost, de főleg tűzoltókat. Minden államból érkeztek tűzoltókocsik. Beöltöztették a gyerekeket tűzoltónak, mehettek a tűzoltókocsin és dudálhattak, úgy is tettek, mintha vezetnének… Abszolút nem tabu! Éreztetni akarták, hogy a tűzoltók ott vannak, vigyáznak rájuk és meg akarják őket védeni, hogy ne forduljon többé elő baleset.
Először igencsak rosszul éreztem magam, mert embereket így még nem láttam testközelből. Az arcuk, a kezük, a bőrük… nagyon durván néztek ki szegények. Az elején borzasztó megterhelő volt lelkileg, de aztán rájöttem: nem vehetem el tőlük azt, hogy teljes emberként bánjak velük, nem fordíthatom el a tekintetemet. Nem vehetem el tőlük ezt a boldog hetet, mert ők nagyon boldogok és biztonságban érzik magukat. Annyira jó volt látni, ahogyan ezek a gyerekek felszabadultan játszottak! A játék hevében teljesen megfeledkeztek róla, hogy milyen is az életük valójában. Nagyon érdekes volt figyelni őket.
Hogyan érték el a táborban, hogy a beteg gyermekek is teljes értékűnek érezhessék magukat?
Voltak kerekesszékesek is a táborunkban, egyik nap az volt a feladat, hogy mindenkinek be kellett mennie a konyhára a kajáért. És nekik is! Szóval nem kivételeztek velük, nekik is ugyanúgy be kellett menni érte, ugyanúgy vissza kellett vinni a cuccokat, ugyanúgy sorba kellett állni. Ezáltal is ők teljesen beintegrálódtak a társaságba és egyáltalán nem voltak kirekesztve. Velünk ültek, velünk ettek. És ez annyira király, hogy ők nem a társadalomból kirekesztve élnek, hanem igenis benne. Ezért is nem frusztráltak!
Mit érdemes tudni a táboroztató személyzetről?
Az amerikaiak irtó sokat dolgoznak és soha senki sem panaszkodik érte! Pedig rengeteget dolgoznak, hét napból minimum hatot. De szeretik is, ez az életük igazából. A táborigazgató volt mindig az első, aki felkelt és reggel hatkor nekilátott a munkának, és ő feküdt le legutoljára is. Azért is sulykolják azt, hogy válaszd a szívedhez közel álló munkát, mert akiket amerikai dolgozókat itt megismertem, nekik ez volt az életük. Ők ott is laktak a táboron belül. Teljesen oda vannak ezért a munkáért. Úgy is kezdték anno, mint ugyanitt táborozó gyermekek. Nagyon színes volt a paletta: voltak ausztrálok, új-zélandiak, németek, spanyolok, brazilok, kolumbiaiak, mexikóiak, nagy volt a szórás. Legszorosabb barátnőm, Pauli lengyel volt például. Rajtam kívül volt még egy magyar fiú, de… vele nem voltam jóban, hogy őszinte legyek. Egyáltalán nem érezte ott jól magát, nem azt kapta, amire számított, nem is ismerkedett senkivel.
Azok alapján, amiket egy nyár alatt tapasztaltál, élnél akár huzamosabb ideig is Amerikában?
Nos, ezt nehéz megmondani… Az emberek miatt egyrészről abszolút igen, másrészt vannak aggályaim. Az élelmiszer, na az valami borzasztó volt! Konkrétan nem tudsz olyat enni, ami egészséges vagy legalább normális alapanyagokból készült! Iszonyatos, amiket megesznek. Bármennyire felejthetetlen volt az ottlétem, a végére már legszívesebben hánytam volna ezektől az „ételektől”. A kérdésre válaszolva: igen, szeretnék ott élni, tudnék is szerintem. Engem nem zavart a nagyváros, a tábori légkör pedig abszolút barátságos volt, de a kaja… az nagyon rossz. Nagyon rossz. Még a tej is cukros! Úgy kapod dobozban, hogy egy emberes adag cukor van már benne előre. A müzli az unikornis-ízű! El tudod képzelni, hogy vattacukor alakú, unikornis-színű felhőcskék vannak benne, el tudod képzelni, ugye? Minden Mirelit, minden, minden! Valami förtelmes. A rántotta az porból van, a tojás konkrétan főve érkezett a táborba, nem is mertem enni belőle. Közben meg minden más annyira remekül működik abban az országban! Szóval ha ki tudnám vinni a magyar ételeket, akkor biztosan eléldegélnék ott, de így nem!
Gondolom fájdalmas volt a hazajövetel…
Húú, hogyne! Nagyon… A vége felé már szinte minden héten elment valaki, akár többen is. Mindig nagy bőgések voltak. Tényleg, sírás-rívás. Az első fiú, aki elment, pont a csapat lelke volt, mindenki nagyon szerette. Mexikói volt amúgy és a konyhán dolgozott. Miután elment, csak ültünk csendben, szomorkodva („fene egye meg, ezentúl nem ő fogja adni a gofrit reggel!”). Amikor én elmentem, kivittek a chicagói reptérre kocsival: mikor elindultunk, mindenki sírt és integetett. Én még mindig tartottam magam, de amikor kifordultunk a táborból, úgy elkezdtem sírni! Nem hittem el, hogy innen el kell mennem! Pedig még volt két hetem utazni. De nem is motivált pillanatnyilag az utazás, szívem szerint maradtam volna még a többiekkel.
Mit üzensz azoknak, akik hasonló élményekre vágynak, akik hasonló lehetőségen gondolkoznak?
Ha valaki akar menni, akkor nyugodtan keressen meg, nagyon szívesen segítek jelentkezni, közreműködöm is akár! Én nagyon tudom ajánlani ezt a programot bárkinek, aki egy kicsit más helyzetben akarja kipróbálni magát, vagy ki akarja próbálni, való-e neki az ilyen élet. Ha bárki szeretne menni, forduljanak hozzám bizalommal! Ha csak bátorítás kell vagy végső löket, mert valaki gondolkodik rajta, akkor ne habozzon, mindenképpen lépje meg! Mindenki nevezzen be rá és próbálja ki, mert ezt nem tudom átadni igazán, nap mint nap át kell élni, ott kell lenni!
