„Jogában áll hallgatni, bármi, amit mond, felhasználható Ön ellen a bíróságon, (…)” – ezt a mondatot már jól ismerhetjük amerikai filmekből, sorozatokból. Viszont sokszor nem gondolunk bele ennek jelentéstartalmába, és jelentőségébe. Honnan ered, és mi történik akkor, ha a rendőr elmulasztja a tájékoztatást?
A „Miranda Rights” az Amerikai Egyesült Államokban hatályos jog, aminek az Amerikai Alkotmány ötödik módosítása (Fifth Amendment) adta meg az alapját. A Fifth Amendment a vádlott büntetőeljárás során érvényesülő jogaira fókuszál. Többek között a magyar büntetőjogi alapelvekhez hasonló szabályokat deklarálva; mint például, törvényes eljárás nélkül senkit se lehet megfosztani szabadásgától, tulajdonától, vagy a kétszeres értékelés tilalma.
Ennek jelentősége a híres Miranda v Arizona ügy kapcsán merült fel 1966-ban. Ernesto Mirandát 1963-ban, Phoenix-ben egy 18 éves lány elrablásával és megerőszakolásával gyanúsítva saját otthonában tartóztatták le, miután a sértett beazonosította. Majd a rendőrkapitányságra vitték, és kihallgatták. Két órányi vallatás után végül Miranda beismerte a bűncselekmények elkövetését, amit írásba is foglaltak. A bírósági tárgyalás folyamán ez az írásbeli vallomás szolgált bizonyítékként a vádlott bűnösségére, azonban Miranda ügyvédje azzal védekezett, hogy védencét nem tájékoztatták a jogairól. Nem mondták el neki, hogy fogadhat ügyvédet a kihallgatás során, és lehetőség van csak az ő jelenlétében válaszolni a neki szegezett kérdésekre. Az Elsőfokú Bíróság Mirandát ennek ellenére bűnösnek találta. Fellebbeztek, de másodfokon is ugyanúgy bűnösnek ítélték, megerősítve azt, hogy Miranda alkotmányos jogait nem sértették meg, mivel az eljárás folyamán nem kérte külön, hogy jogi képviselő jelen legyen.
Az ügyet harmadfokra vitték. Itt a Legfelsőbb Bíróságnak arról kellett döntenie, hogy a Fifth Amendment önvádra kötelezés tilalma kiterjed-e a rendőrségi gyanúsítotti kihallgatásra. A többségi vélemény úgy értelmezte a kérdést, hogy megsértették a Fitfh Amendment rendelkezéseit, ugyanis a gyanúsítottat tájékoztatni kell a kihallgatás előtt, hogy joga van hallgatni, és hogy bármi, amit mond, az felhasználható ellene a bíróságon. Továbbá azt is tudomására kell hozni, hogy joga van ügyvédet fogani, még akkor is, ha nem tudja finanszírozni. Az ellenvélemény szerint túl szigorúan értelmezik a Fifth Amendmentet, és ezzel egy felesleges akadályt állítanának a rendőröknek, hogy megfelelően végezzék feladataikat. Valamint ez árt a büntetőeljárás sikeres lefolytatásának, mivel rontja a vallomás szavahihetőségét.
Ezt elutasítva az előbbi véleményt fogadták el, aminek az lett a következménye, hogy ha a gyanúsítottat nem tájékoztatják a jogairól a kihallgatás előtt, akkor a bíróságon nem lehet bizonyítékként felhasználni az így megszerzett vallomását. Ilyenkor úgy kell tekinteni, hogy a gyanúsított nem saját akaratából tett vallomást. A vádnak azonban lehetősége van az ellenkezőjét bizonyítania, hogy a gyanúsítottnak elmondták a jogait, és ezeket fel is fogta, tisztában volt vele.
Azóta hívják a büntetőeljárás során a gyanúsított alapvető jogait – róla elnevezve – „Miranda jogoknak”.
Ennek eredményeként Miranda beismerő vallomását kitörölték a bizonyítékok sorából, viszont utána újra tárgyalták az ügyet. Ennek során már nem vették figyelembe a vallomást, hanem tanúkat kerestek, akik kétséget kizáróan be tudták bizonyítani, hogy Miranda volt az elkövető. Egyikőjük volt felesége volt, akinek korábban bevallotta tettét. Végül 1967-ben húsztól harminc évig terjedő szabadságvesztésre ítélték, majd 1972-ben feltételesen szabadlábra helyezték.
Élete úgy ért véget, hogy 1976-ban egy kocsmai veszekedés közben leszúrták. Az egyik gyanúsított beismerte, hogy ő követte el. Viszont a sors iróniája, hogy a másik gyanúsított, élve „Miranda jogaival” végig csöndben maradt, és mivel semmilyen bizonyítékot nem tudtak felhozni bűnösségére, felmentették.
A Miranda ügyet néhány jogász úgy értékelte, hogy „a jog nem fekete vagy fehér, hanem szürke.”
