Tucatnyi tragédiához vezet, ugyanakkor meg is véd tőlük. Számtalan olyan végzetes lövöldözésről hallhatunk híreket, amelyhez az elkövető minden további nélkül megvehette az éles lőfegyvert. Bár a polgári fegyverbirtoklás azonnal az amerikai sztereotípiát juttatja eszünkbe, a világ más országaiban is tartanak odahaza fegyvert. Akárcsak a halálbüntetés kérdésében, Európa és Amerika e téren is ellentétes nézeteket vall. Mit rejt ez a téma és mit érdemes tudni a jogi szabályozásáról?
A fegyverszabályozás (gun control, másnéven firearms regulation) nem más, mint a tűzfegyverek magánszemélyek általi gyártására, szállítására, adásvételére, birtoklására és használatára vonatkozó jogszabályok és irányelvek összessége. Kizárólag állampolgárokról beszélünk tehát – a hadsereg, a rendőrség és más állami szervek nem tartoznak a firearms regulation témakörébe. Számos célja lehet az egyéni fegyvertartásnak (önvédelem, sportlövészet, kereskedés, fegyvermánia, rosszabb esetben bűncselekmény elkövetése), az állam pedig e jog gyakorlását szabályozza a gun control címszó alatt.
A szabályozás tekintetében a Föld országai két táborra oszlanak: rengeteg korlátozó fegyverpolitikájú és csupán néhány engedékeny államra. A korlátozó államok közé tartozik Amerika (kivéve: USA) és Európa legtöbb országa (beleértve hazánkat is), ahol az állam hivatalos procedúrához köti a lőfegyverek és az ahhoz szükséges engedély megszerzését. Ez ugyan nehéz, de közel sem lehetetlen. Indiában, Kínában és a legtöbb keleti országban azonban sokkal szigorúbb állami szabályozással korlátozzák a fegyvertartást, amely ezáltal nagyon keveseknek adatik meg. Ami az engedékeny államokat illeti – többek közt Ausztria, Svájc, Nigéria, Pakisztán, de főleg az USA és Jemen tartozik ide –, magánszemélyek számára lényegesen könnyebben elérhetőek a tűzfegyverek, csupán az alapfeltételeknek (életkor, beszámíthatóság, büntetlen előélet, stb.) kell megfelelni.
Híresen engedékeny fegyverpolitikát folytat az Egyesült Államok, ezen alanyi jogot ugyanis már az alkotmány második kiegészítése (Second Amendment, 1791) rögzítette, kiemelve az önvédelem és a milícia fontos szerepét. Jelenleg a legtöbb államban engedély sem szükséges ahhoz, hogy valakinek saját fegyvere lehessen. Használatuk is jóval szélesebb körben megengedett, utcai viselésük tekintetében annak rejtett (concealed carry) vagy látható (open carry) módját határozzák meg. Becslések szerint a teljes lakosság 35-42%-a rendelkezik legalább egy lőfegyverrel – ezzel az USA a világelső az egy főre jutó fegyverek számának tekintetében. Ám az érem másik oldalát se feledjük: éves szinten több tízezer fegyver okozta sérülés és haláleset fordul elő Amerikában, ideértve a véletlen eseteket és az (ön)gyilkosságokat. A fegyvertartás mind a mai napig az egyik legvitatottabb kérdés az országban: támogatói az engedékenyebb, ellenzői a szigorúbb szabályozást sürgetik.
A fegyvertartást pártolók legtöbbször a bűnözés elleni önvédelemmel érvelnek: nem állhat minden sarkon rendőr, az állampolgároknak saját maguknak kell gondoskodniuk szeretteik és vagyonuk védelméről – így tették ezt annak idején a telepesek is, akikre ezer veszély leselkedett. Az ellentábor viszont pont, hogy egy fegyverek nélküli társadalomban érezné magát biztonságban, ahol nem kell a felelőtlen vagy éppenséggel agresszív fegyverviselőktől rettegnie. Ami pedig az agressziót illeti, a viszonylag gyakran megismétlődő és ártatlan életeket követelő ámokfutások a fegyvertartás árnyoldalát igazolják. Egy lőfegyver legális birtoklása az ellenzők szerint már önmagában komoly veszélyt hordoz: ha valaki ezen felül még közveszélyes is, az eszköz már adott egy erőszakos bűncselekmény elkövetéséhez. A fegyverpártiak szerint azonban a fegyvertartás szigorúbb korlátozása nem szüntetné meg a bűnözést, az elkövetők így is, úgy is fegyverhez jutnak – ellentétben a törvénytisztelő polgárokkal, akik ily módon védtelenek lennének velük szemben. Magyarán a széles körű fegyverbirtoklás a közrend védelmét szolgálja, még akkor is, ha időnként egyesek visszaélnek vele. Az ellenzők szerint a fegyvertartás azonban nem szorítja vissza a bűnözést: pont, hogy erőszakra arra buzdít a vele járó hatalomérzet.
Áldás vagy átok? A becsületes polgár önvédelmének és a közveszélyes elkövető ámokfutásának egyaránt lehet eszköze. Elgondolkodtató helyzet, mindkét tábor komoly érveket sorakoztat fel, bizonyára sokat lehetne még írni róla. Egy biztos: az állam felelőssége hatalmas a fegyverszabályozást illetően. Különösen az engedély megadásakor és megújításakor kell nagy hangsúlyt fektetni az illető pszichológiai alkalmasságának felmérésére – bárki életében bekövetkezhet olyan trauma, amely gyilkos indulatokat ébreszt benne, legyen az kiközösítés, szerelmi csalódás vagy egy karrier bukása. Magyarországon szerencsére európai viszonylatban is kifejezetten szigorú a szabályozás, amely kizárólag a valóban alkalmas magánszemélyek számára teszi lehetővé a fegyvertartást.
